Film Színház Irodalom, 1941. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1941-08-22 / 34. szám

A Film-Színház-Irodalom elmúlt esztendejének egyik legnagyobb szerkesztőségi sikere Edelsheim- Gyulay Ella grófnőnek, a finom és érdekes tollú újságírónőnek és írónőnek bekapcsolása volt a lap szerkesztőségi munkájába. Levelek százai mutatták, hogy Edelsheim-Gyulay Ella kitűnő szeme, friss és pezsgő stílusa nagy sikert aratott a Film-Színház- Irodalom közönségénél. Éppen ezért elhatároztuk, hogy kibővítjü­k az írónő működési területét s meg­kértük, hogy a mozikritikákon túl színházról, kép­zőművészetről és általában minden olyan művészi eseményről, amelyet érdekesnek tart, »női szemmel« számoljon be rendszeresen ezentúl lapunk közönségé­nek. Örömmel jelentjük, hogy a mesterségünket nagyon szerető és érte lelkesedő Edelsheim grófnő szívesen vállalta ezt a munkatöbbletet és ezentúl speciális »női szemmel« fog beszámolni hétről-hétre minden olyan eseményről, amelyről mint a Film- Színház-Irodalom női közönségének nagykövete ér­demesnek tartja majd megemlékezni ... Itt közöljük első »női szemmel« megírt levelét. Falusi magányomat megszakítva, néhány napot a főváros­ban töltöttem és mint a hanyag tanuló, aki egyszerre akarja be­hozni minden mulasztását és belevetettem magam a nyári Buda­pest szórakozásaiba. Voltam a Szabadtéri Színházban, a cirkusz­ban és végiginspekcióztam a mozikat. Érdekes, hogy utóbbiak teljesen szakítottak a régi gyakorlattal, mintha csak saját külön meteorológusai figyelmeztették volna őket, hogy ezért, a rövid nyárért nem érdemes becsukni kapuikat. Beszámolómat a két­ségtelenül legnagyobb színvonalú nyári, produkcióval, a Szabad­téri Színpadon előadott Három a kislánnyal kezdem. Itt határozottan szerencsém volt, mert két esős este között egy cso­dás nyári éjszakán, egy valóságos Szentivánéji álmot láttam. Nem lehet azt szóval elmondani, milyen szép egy csillagos augusztusi este a Szigeten. Már maga az égboltozat egy külön színházi elő­adó­, az esti szellőben susogó fák, mély árnyékával és a bokrok közt röpködő szentjánosbogarakkal. De mivel nem Urát, hanem beszámolót szer­­ették írni, közlöm megfigyeléseimet. A legtöké­letesebb műélvezet is csak akkor öröm, ha testi jóérzés is járul hozzá. A nézőközönségnek hasznos öltözködési utasításokat kel­lene adni, hogy a szeszélyes légáramlások ellen védeni tudják magukat. Sok embertől hallottam, hogy a második rész előtt ■el­mentek a hideg miatt. Szegények nem tudják, mit mulasztottak. Magáról az előadásról egyébként lásd Egyed Zoltán cikkét. A pro­dukció méltó volna arra, hogy a tengerentúlról is idecsalja a közönséget. Mivel ez ma lehetetlen, csak magunk közt lehetünk rá büszkék. Ha mindenkit meg akarnék dicsérni, nevekkel kel­lene megtöltenem a rendelkezésemre álló helyet. így en bloc feje­zem ki legnagyobb fokú elragadtatásomat úgy a szereplőknek, mint azoknak, akik azt a felejthetetlen szabadtéri előadást­­tető alá hozták­.* Cirkuszba is mindig nagy örömmel megyünk, mert azt hiszem, mindnyájunk első emlékét idézi vissza. Ugyanaz a boldog izgalom jár végig minden generációt, mikor megkezdődik a nagy csina­­dratta-bum-bum-bum. A cirkusz az én számomra a csodák világa. Most is a Fényes Cirkuszban egyik ámulatból a másikba estem. Van egy zsonglőr, akinek minden idege és izma külön életet él. Nem lehet megérteni, hogyan tudja központilag irányítani azt a sokféle tevékenységet, amit ugyanabban a pillanatban végez. Ki­tűnőek a légtornászok. Nyugodtan oda lehet nézni. Olyan köny­­nyedén és mosolyogva csinálják dolgukat, mintha az volna ter­mészetes, hogy ők egy magas rúd tetején tótágast állnak és az volna nyaktörő, ahogy mi lent ülünk a porond körül. A görkor­­csolya-revü már szinte színpadi mutatvány (a berlini Winter­garten nagy attrakciója volt a télen). Geraldot és társait a régi ismeretségnek kijáró meghatott örömmel látjuk viszont. Izgal­masan szép a Göndör-csoport mutatványa. A »T­a­ndam-szabtó« tit­kát talán csak úgy tudnám megmagyarázni, hogy egy ügyes nő ■mindig a férfinak a nyakán marad, akit kiszemel magának. A világ minden részében láttam már cirkuszt, de ilyen kitűnő produkcióval alig találkoztam. A Scalában a »Mindenkit érhet, szerencse« című vígjátékot lát­­tam." Az előadás végén az volt az érzésem, mintha a rendező »így élni jó« című Pulitzer-díjas szatíra ellenfilmjét akarta volna meg­csinálni. Utóbbinak ugyanis az a tanulsága, hogy kár többet dol­gozni, mint amennyit okvetlenül muszáj. Míg a mostani azt pél­dázza, hogy tisztességes munkából is meg lehet élni. Ezen az ér­telmi antitézisen kívül nincs rokonság a hét film között. Leg­feljebb annyi, hogy ez is nagyon mulatságos, különösen a javu­lás útjára tért szálhámos család kitűnő. * A három nap rövid volt, sajnos, gyorsan elrepült, ezért több mondanivalóm ezúttal nincsen. De jön az ősz s én is berukkolok újra a Film-Színház-Irodalom regimentjébe, hogy az új szezon­ban most már nemcsak a filmekről, de minden más érdekes mű­vészi eseményről is »női szemmel« beszámolhassak a lap közömé­

Next