Film Színház Irodalom, 1941. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1941-07-04 / 27. szám
A Fészek velencei kertjében, az egyik sarokasztalnál csapunk reá Imre bácsira, Szirmay Imrére, aki betöltött hetvenegy esztendejével, ifjakat meghazudtoló fürgeséggel és frissességgel aratja le a csodálat babérjait, amellyel harmonikus lényéből, töretlen kedélyéből sugárzó derűjét kor- és kortársai úgyszólván naponta megkoszorúzzák. »Mondja, Imre bácsi, hogy csinálja?« — kérdik tőle naponta százszor is . Imre bácsi, abban a szent minutumban egy fokkal felsebbre húzva ki magát, érces baritonján kinyilatkoztatja tapasztalati tanácsait, amelyek magyarázatául szolgálhatnak hosszú’ ifjúságának, harmonikus kedélyének, mindig hahotára hangszerelt fickói vidámságának... Aranysárga rizs-kochot vacsorázik Imre bácsi s mikor megkérdik tőle, hogy ez az egész vacsorája? — szinte bömbölő erélylyel válaszolja: »Én nem vacsorázom harminc éve, öcsém, s ez is egyik titka a dolgoknak. (Lehet benne valami, mert ugyanezt mondta e sorok írójának másfél évtizeddel ezelőtt nemzetünk nagy pátriárkája. Apponyi Albert gróf: »Sohasem vacsorázom ...«) * Elnézem az elsőtét ülés előtti utolsó pillanatok fénypászmáiban az öreg színész kedves, derűs, markáns arcát. Bagariapirosra cserzett ez az arc a naptól, levegőtől, mint egy többnyire lóháton közlekedő köépamerikai seriffé, vagy egy golfbajnoki múlttal rendelkező angol gentlemané. — igen, mert Imre bácsi négy esztendeje minden áldott nap felmegy a reggel félhetes fogaskerekűvel a Svábhegyre, ott van este fél hétig a jó levegőn, aztán jön csak le a városba. Ott cselleng és ténfereg, mint irigyelt életművész, egész áldott nap a jófajta hegyi levegőn s persze, hogy csak neveti az irigykedő álmélkodókat, hogy: amitől néz ki ilyen nagyszerűen, Imre bácsi? ...« Nos, Imre bácsi most nagy fába vágta a fejszéjét: könyvet ír a harmonikus és boldog életről s annak a bizonyos, sokszor szemére vetett ifjúságnak a titkáról, izgalmas és szépséges pályájának emlékeiről, arról az egész elmúlt és elmerült világról, ,amelynek arszlánjai, szépségei, primadonnái és bonvivánjai Örömön Dezső bárótól Blaha Lujzáig, Pálmay Ilkától. Asbóth Jenőn és (a napokban elbúcsúzott) Szabó Nándin keresztül Szirmati Imréig soroltak, — amikor még a váci utcai korzó a Kossuth Lajos utcában volt: itt sétafikáltak fel és alá kék és szürke redingotokban, de feltétlenül és kizárólag szürke cilinderekben a gavallérok, mindaddig, amíg a villamost be nem vezették. Itt flangirozott fel és alá az egész előkelő Budapest, grófnék, híres politikusok, huszártisztek,'gyönyörű demiemondeok« — így mondja Imre bácsi__ * ■ Szírmay Imre készülő könyvéről érdeklődve, a monoklijánál is fényesebben csillan fel hamis kas tekintetéből az emlékekből felvillanó életöröm, a dicsőséges színpadi esték nagy és forró mámora, a gyönyörű nők virágillata, a rajongó közönség habzó hódolata, amellyel a fiatal drámai színészt ünnepelte. Mert Imre bácsi eredetileg drámai színésznek indult, sőt drámai színészben is — Shakespeare-színésznek, — ha nem tudná valaki__Nagy története van annak, hogyan lett Imre bácsiból mégis Ráthonyi Ákos, Király Ernő és — Jávor Pál elődje. — A »Fedorá«-ban játszottam én Ivanoffot, — mondja Imre bácsi — mégpedig Szegeden s nem mással, mint Hunyady Margittal, ő volt az én nagy ideálom, őt tartottam a legnagyobb színésznőnek. Engem 85-ben hozott át Blaháné a Várszínházból a Népszínházba. A »Felhő Klárit című népszínműben léptem fel a tüzes- és gyilkosszemű Tamásy mellett egy kisebb szerelmes szerepben Blahánéval__ * — Tessék mondani, Imre bácsi, illetve, egy kicsit megmagyarázni a maiaknak, mi volt a Blaháné sex appeal-jét Imre bácsi lelkesen, elragadtatva mondja: — Mindenekelőtt a színmagyarsága, aztán a gyönyörű szája, az édes, égi tiszta hangja, a természetes, ösztönös játéka ... Igen, ez volt a legfontosabb: annyira ösztönös színésznő volt, hogy szerepet nem is tanult. Mikor a karmester például felment hozzá, hogy betanítson neki egy szerepet, Blaháné így szólt hozzá: — Édes fiam, játszs csak el párszor ezt a dalt nekem... Mire a karmester kétszer-háromszor lejátszotta, már tudta is__ — Szóval »nagy nő volt« Blaháné? — Nem mondhatok egyebet, minthogy olyan nagy nő volt, hogy az egész ország bomladozott érte. Akkoriban jött haza Párizsból Zala Gyuri, a szobrász (ő, meg Buttykay volt a két legszebb férfi egész Magyarországon), hát Zala a gyönyörű szőke szakállával is holtszerelmes lett Blahánéba, velem együtt, mert én, mint fpirtnere, természetesen szintén kurizáltam neki. Mondta is Blaháné: — Édes »Cirmuskám« (mert ővel beszélt az édes), ne kurizáálgassatok nekem, mert az urammal (Splényi báróval) máris jelenetöm volt, tudod, sokat pletykálnak rólunk ... Aztán meg is beszéltük a dolgot Zalával és abba is hagytuk a nagy veszkedést. Nem volt könnyű dolog, mert neki már akkor is volt, a mai értelemben vett — úgy, ahogy mondtad: — sex appeale, pedig már harmincnégyéves volt... — Mi volt a Blaháné—Fátmay Ilkaháborús — Blahánét ezer forint gázsi-differencia miatt elengedte Evva Lajos, az akkori igazgató a Népszínháztól. Blaháné tizenkétezer forintot kért, Evva csak tizenegyet akart adni. Akkor játszotta ki Evva Blaháné helyett Pálmay Ilkát, a*Magdolna* címűnagyvárosi dránában, amelyet Rákosi Jenővel íratott és amelyben Pálmay énekelt is egy dalt. S csodák csodája: — Pálmay Ilka pótolni tudta Blahánét — — S mi volt viszont a titka Pálmaynak? — Mindenekelőtt az a csodálatos »sikk« (ezt a szót mr akkor is használták), amellyel egy egész új műfajt teremtett meg és fogadtatott el a közönséggel, a vaudeville operettet. Ahogy ő már 87-ben a *Nebontsvirág« -ot megteremtette, azzal tíz évre biztosította a francia vaudeville-k sikerét, amelyek egyszeriben kiszorították az addig domináló úgynevezett nagy osztrák operetteket...* — Valami olyan hetedhét országra szóló nagy történetet nem tud, Imre bácsi ebből az időből, amiről akkoriban és egy kicsit azóta is az egész ország beszél? — Tudom, hogy mire gondolsz, de ezek az úgynevezett akkori nagy színházi történetek többnyire legendák. Legenda az a bizonyos történet a walesi hercegről is azzal a bizonyos nemzeti kaszinóbeli Pálmay Ilka-vacsorával kapcsolatban s még hozzá nem is Pálmay Ilkának van hozzá köze. Tény, hogy VII. Edward walesi herceg korában, Károlyi Pista társaságában, megnézte a »Piros bugyelláris« előadását, felvonás közben bement Blahánéhoz tisztelegni, akit aztán meghívtak előadás utánra a Nemzeti Kaszinóba vacsorára. Blaháné meg is ígérte, de nem ment el; helyette Vidorné, a színháznak egyik akkori szépsége ment el a vacsorára ... — Szóval jó dolguk volt a művészeknek a »régi szép időkben?« — Bővebb, gazdagabb, dúsabb, szélesebb volt az élet, sok minden olyasmi történhetett az emberrel, ami ma gondolatban sem jutna az eszébe. Dolgok, amin az élet azóta átgázolt. Például hogyan is juthatna eszünkbe az akkori életnek egy olyan kis, de színes és mulatságos ajándéka, hogy például Drexler, az akkori idők híres vendéglőse, gyakran hívta meg a színészeket a szó szoros értelmében »fejedelmi vacsorákra«, — nevezetesen olyan vacsorákra, amelyeken a királyi vár részére szállított s felbontatlan edények királyi étekremekműveit szolgálták fel a művészeknek ... — Most mondja, kedves Imre bácsi, e szép és gazdag életút trópusi dején mégis mi az, ami a maga számára a legpozitívebb életörömöt jelenti, aminek manapság is legjobban, legélénkebben, legtisztábban tuti örülni. — Nevetni fogsz, még mindig a nők érdekelnek... Most is volt egy esetem, svábhegyi sétáim alatt megismerkedtem egy fiatal lánnyal, huszonegyéves szépség. Garbó-szőke fejével olyan pompázatosnak találtam, hogy önkéntelenül is az jutott eszembe: fel kéne fedezni a színpad vagy talán a film számára ... El is határoztam, hogy éppen és egyenesen hozzád fogok fordulni, aki már annyi tehetséget fedeztél fel a magyar színpadnak, de aztán — ezt mégsem tettem meg ... — S miért? — Éreztem, hogy túlságosan érdekel a fiatal hölgy s nagyon megijedtem az esetleges félelmetes következményektől. Megvallom, hogy gyáván megretiráltam az én Greta Garbo-jelöltemtől, féltem az esetleges szenvedésektől s egy szép napon nem mentem fel többé a Svábhegyre ... Több, mint tíz napja nem is voltam egyáltalán a hegyen és amíg csak meg nem tudom, hogy ő már nem jár oda, nem is megyek fel többé — —. Í íí) (á^mdd'zi