Film Színház Irodalom, 1943. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1943-02-12 / 7. szám
Gyönyörű frizura, ragyogó, selymes haj Torpan hajcseppkezelés eredménye vitaminos hajápolószerből napi 5—6 csepp elegendő a fejbőr erősítésére, a hajgyökér táplálására, a korpásodás és hajhullás megakadályozására A tartós hullámot, ondolálást nem rontja. Fejmosáshoz használjon Tócsát* shampooter. Folytatólagosan közöljük azok neveit, akik a Tavaszi verspályázatra verseket küldtek be: Ladányi László (Bpest), Bezerédj Dénes (Komárom), Stettner László (Baja), Nári Márta (Gyula), Kun Judit (Miskolc), Kürthy István (Bpest), Radványi Sándor (Nyíregyháza), GertiIstván (Bpest), Csendes Katalin (Bpest), D. Cziráky Lajos (Érdliget), Mérő Gábor (Csillaghegy), »Egy magyar anya« jelige, Szanics Erzsébet (Téglás), Sándor Magda (Bpest), Hézser Zoltán (Bpest), Várkonyi László (Bpest), Csetényi Emil (Bpest), Maróti Erzsébet (Bpest), Tóth Károly (Abony), Thuróczy György (Dés), Pollák Vilma (Érsekújvár), Sárközi Sándor (Bpest), Horváth Mihályné (Szécseny), Katona Katalin (Siklós), Horváth Ferenc (Bpest), Pápa Vilmos (Bpest), Dénes György (Érd), Rácz György (Bpest), Korányi Antal (Csorna), Csikvári Piroska (Csorvás), Z. Zrufkó Zoltán (Budapest), Várady József (Bpest), »Benedek« jelige, Morvay Elvira (Kaposvár), Maximilian Beauchamp (Nagyvárad), Malis Rózsi (Bpest). „NAGYON HASONLÍTOTTUNK EGYMÁSRA, MINDIG AZT HITTÉK, HOGY TESTVÉREK VAGYUNK.. »Egy két lépés, elfogy az aszfalt és a mező terít a földre gazdag asztalt. (Kosztolányi Dezső) A keskeny, budai utca úgy dől a Várhegy gőgös lábához, mint az elalelt vándor. A kékesszürke alkonyaiban visszhangot vernek a léptek, mintha vidéki kisváros elhagyott utcáján barangolna az ember. Mögöttünk maradt a város, zajjal, füsttel, villamossal és ezernyi gonddal, itt nagyokat lélegzik az ember és úgy érzi, a télből a tavaszba sétált, itt a környezet költőnek való. Itt, a lejtőn, lassú léptekkel sétálhatott lefelé Kosztolányi, talán versen tűnődött, regényen, vagy csintalan tréfán. Ez az utca Kosztolányit idézi. És amikor később ott ülünk a csendes lakásban, szemben a költő özvegyével, abban a szobában, ahol néhány esztendővel ezelőtt még ő is járkált, nevetett, cigarettára gyújtott, vagy dolgozott, mintha esztendők peregnének vissza az idő homokóráján. Ezek között a falak között megrekedt a Mult, mint pókháló a szögletben, elpusztíthatatlanul. — Igen! — mondja csendesen, halkan Kosztolányiné — néha úgy érzem én is, a múltban élek, régi emberek között, régi vágyakkal és régi mondatokkal. De a múltba minduntalan betör az élet, a múltba nem lehet visszamenekülni csak ideigóráig. Az életről tudomást kell venni. Néha úgy érvelt, csak néhány héttel ezelőtt történt, hogy egy vígszínházi főpróbán bemutatnak egy rokonszenves, fiatal újságírót: »fit az úr Kosztolányi Dezső!« Pedig ile sok-sok évvel ezelőtt történt__ Fájdalmas kis mosoly húzódik az ajka körül: — Róla beszélgessünk! Az életéről? A szavairól? Istenem... Én csak annyit tudok, hogy bámultam. Bámultam, mint valami szűnni nem akaró csodát, mint az igazi embert, aki könnyedén elegáns, megrendítően bölcs, de máskor játékos gyerek. Percenként másképpen éreztem magam mellette. Hol kényeztető anyja voltam, hol alázatos gyermeke, hol meg aggódó felesége. Az esztendők, amelyeket mellette töltöttem, úgy maradtak bennem, mint valami gyönyörű álom ... Látom szép, napos délelőttön, amint heverészik az ágyban és elgondolkozó mosollyal verset ír, látom, amint a villamosom hirtelen rámkacsint gyerekes bájjal, kapja elő az iróniát, papírt és rója egymás alá a sorokat. Tulajdonképpen mindig dolgozott! Dolgozott, ha nevetett, ha játszott, ha beszélgetett. Csak úgy csapongtak a gondolatai, szinte követhetetlenül. Én boldog voltam, ha csak kulloghattam utána, szédülten, mámorosan . . . Maga elé néz, érezzük, hogy amiről beszél, úgy pereg előtte, mint valami csodálatos film. — Rengeteget dolgozott. Bezárkózott olyankor a szobájába, ha már nyár volt, a félig nyitott ablakon sűrűn gomolygott ki a füst. És egymásután a feketék__Valami rettenetes, valami lélekölő iramban haladt a munkájával. Olyankor bódult volt, mint aki megrészegedett... Kis csend lesz. És ebben a csendben oly tisztán, dallamosan halljuk a verset valami titokzatos messzeségből: »Fejembe szállott a fekete méreg, szemembe fürge részegség piheg. Kávén, dohányon dőzsölök, henyélek, mint a komoly, vidám keletiek.« Kosztolányiné halkan beszél tovább a kimélyült csendben: — Áradt belőle a szeretet. Imádta a fiát és úgy féltett engem is. Fiatal házasok voltunk, amikor megbetegedtem és felutaztam Tátraszéplakra pihenni. Ahány nap telt el, annyi levél jött. Összekötözött levélcsomót vesz elő, mutatja. Sűrű sorok, apró betűkkel. Október 5, 6, 7... minden napra egy levél. Így kezdődik az egyik: »Aranyos Ilonácskám! Éjjel van, a redakcióban ülök s írok. Ma este még egyszer megnéztem Adámkát. Olyan pirosan, boldogan, angyalszerűen aludt, megcsókoltam a kis homlokát, azzal jöttem ide. Anyáddal, a kedvessel (akit nagyon szeretek) délben egy kis vitánk volt a tisztaságról. Arról volt szó, okvetlen be kell-e takarni a tejet?« Mindenről ír, aprólékosan. Látogatásokról, találkozásokról és apró epizódokról. I Violácskám! ! — így szólítja meg néha Ilonát, a feleségét. Kosztolányinának párás a szeme és finom fátyol takarja a hangját, ahogy tovább beszél. De nagyon jó volt. Annyit segített embereken, önzetlenül, ellenszolgáltatás nélkül... nemcsak azokon, akik tisztelték, még azokon is, akikről bebizonyosodott, hogy ellenségei. Könnyed, elegáns mozdulattal tette túl magát mindenen, más sikerére soha nem volt féltékeny és soha senkit nem irigyelt. Látta maga előtt az utat és azon haladt előre, súlytalanul, kedvesen, szinte a föld fölött lebegve__ Kitágult szemmel mondja: — Ha költőt szentté lehetne avatni, Kosztolányi megérdemli. Én tudom, mennyire szent volt és menynyire mindig csak jó akart lenni. Ahhoz, hogy a szellemét kövessem, gyenge voltam, de idegeimben éreztem minden cselekedetét, szavát... Halványan elmosolyodik. — Arcban rendkívüli módon hasonlítottunk egymásra. Ha külföldre utaztunk, mindig azt hitték, testvérek vagyunk... Sokat gondolok arra, hogy ennek a hasonlatosságnak az idegrendszer azonossága az alapja. Mindig mindenre egyszerre reagáltunk és egyszerre figyeltünk fel... A homály sötétkékbe fordul, elmossa a körvonalakat, a tárgyakat. Csak a cigaretta parazsa villan meg néha. Aztán Kosztolányiné felgyújtja a villanyt, a sárga fény hunyorogva ömlik el a szobában. S könnyed mosolyával, mintha itt ülne most közöttünk a költő is, az asztalra könyökölve. jó lámpafény, oly szép vagy,méla, halvány, mint a beteg ajkán a bús mosoly, te vagy, aki a napnak alkonyatján fáradt szivünkre balzsamot hozol.«. — Ha beszéllek róla__— suttogja Kosztolányiné — mindig úgy érzem, hogy egyszerre csak belép valamelyik ajtón, azzal a kisfiús mosollyal, amellyel csínyeit követte el... Nagy-nagy csendben ülünk a szobában. Odakint a fáradt, elöregedett esste. Kocsi döcög lefelé a lejtős, budai utcán. A múltból erőszakkal kell kirántania magát az embernek és fáradt mosollyal, kedvtelenül megérkezni a jelenbe... Búcsúzunk a Költő özvegyétől és búcsúzunk a költőtől. Hűvös, esti szél szánt végig az utcák fölött. És ahogy lépkedünk lefelé a kis utcából, lassan»lassan marad mögöttünk a föld mezővel terített asztala. Arra, az alagúton túl, ismét az aszfalt világa kezdődik ... H. P.