Film Színház Irodalom, 1943. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1943-02-12 / 7. szám

Gyönyörű frizura, ragyogó, selymes haj Torpan hajcseppkezelés eredménye vitaminos hajápolószerből napi 5—6 csepp elegendő a fejbőr erősítésére, a hajgyökér táp­lálására, a korpásodás és haj­hullás megakadályozására A tartós hullámot, ondolálást nem rontja. Fejmosáshoz használjon Tócsát* shampoot­er. Folytatólagosan közöljük azok neveit, akik a­­ Tavaszi verspályázatra verseket küldtek be: Ladányi László (Bpest), Bezerédj Dénes (Ko­márom), Stettner László (Baja), N­ári Márta (Gyula), Kun Judit (Miskolc), Kürthy István (Bpest), Radványi Sándor (Nyíregyháza), Gerti­­István (Bpest), Csendes Katalin (Bpest), D. Czi­­ráky Lajos (Érdliget), Mérő Gábor (Csillag­hegy), »Egy magyar anya« jelige, Szanics Er­zsébet (Téglás), Sándor Magda (Bpest), Hézser Zoltán (Bpest), Várkonyi László (Bpest), Cse­­tényi Emil (Bpest), Maróti Erzsébet (Bpest), Tóth Károly (Abony), Thuróczy György (Dés), Pollák Vilma (Érsekújvár), Sárközi Sándor (Bpest), Horváth Mihályné (Szécseny), Katona Katalin (Siklós), Horváth Ferenc (Bpest), Pápa Vilmos (Bpest), Dénes György (Érd), Rácz György (Bpest), Korányi Antal (Csorna), Csik­­vári Piroska (Csorvás), Z. Zrufkó Zoltán (Bu­dapest), Várady József (Bpest), »Benedek« jel­ige, Morvay Elvira (Kaposvár), Maximilian Beauchamp (Nagyvárad), Malis Rózsi (Bpest). „NAGYON HASONLÍTOTTUNK EGYMÁSRA, MINDIG AZT HITTÉK, HOGY TESTVÉREK VAGYUNK.. »Egy két lépés, elfogy az aszfalt és a mező terít a földre gazdag asztalt­. (Kosztolányi Dezső) A keskeny, budai utca úgy dől a Várhegy gőgös lábához, mint az elalelt vándor. A kékesszürke alkonyaiban visszhangot ver­nek a léptek, mintha vidéki kisváros elha­gyott utcáján barangolna az ember. Mö­gött­ünk maradt a város, zajjal, füsttel, vil­lamossal és ezernyi gonddal, itt nagyokat lélegzik az ember és úgy érzi, a télből a tavaszba sétált, itt a környezet költőnek való. Itt, a lej­tőn, lassú léptekkel sétálhatott lefelé Kosz­­tolányi, talán versen tűnődött, regényen, vagy csintalan tréfán. Ez az utca Koszto­lányit idézi. És amikor később ott ülünk a csendes lakásban, szemben a költő özve­gyével, abban a szobában, ahol néhány esz­­tendővel ezelőtt még ő is járkált, nevetett, cigarettára gyújtott, vagy dolgozott, mint­ha esztendők peregnének vissza az idő ho­mokóráján. Ezek között a falak között meg­rekedt a Mul­t, mint pókháló a szögletben, elpusztíthatatlanul. — Igen! — mondja­ csendesen, halkan Kosztolányiné — néha úgy érzem én is, a múltban élek, régi emberek között, régi vágyakkal és régi mondatokkal. De a múltba minduntalan betör az élet, a múlt­ba nem lehet vissza­­menekü­lni csak ideig­­óráig. Az életről tu­domást kell venni. Néha úgy érvelt, csak néhány héttel ezelőtt történt, hogy egy víg­színházi főpróbán be­mutatnak egy rokon­szenves, fiatal újság­írót: »fit az úr Kosz­tolányi Dezső!« Pedig ile sok-sok évvel ez­előtt történt__ Fájdalmas kis mosoly húzódik az ajka körül: — Róla beszélgessünk! Az életéről? A szavairól? Istenem... Én csak annyit tu­dok, hogy bámultam. Bámultam, mint va­lami szűnni nem aka­ró csodát, mint az igazi embert, aki könnyedén elegáns, meg­­rendítően bölcs, de máskor játékos gyerek. Percenként másképpen éreztem magam mellette. Hol kényeztető anyja voltam, hol alázatos gyermeke, hol meg aggódó fele­sége. Az esztendők, amelyeket mellette töl­töttem, úgy maradtak bennem, mint valami gyönyörű álom ... Látom szép, napos dél­­előttön, amint heverészik az ágyban és el­gondolkozó mosollyal verset ír, látom, amint a villamosom­ hirtelen rámkacsint gyerekes bájjal, kapja elő az iróniát, pa­pírt és rója egymás alá a sorokat. Tulaj­donképpen mindig dolgozott! Dolgozott, ha nevetett, ha játszott, ha beszélgetett. Csak úgy csapongtak a gondolatai, szinte követ­hetetlenül. Én boldog voltam, ha csak kul­loghattam utána, szédülten, mámorosan . . . Maga elé néz, érezzük, hogy amiről be­szél, úgy pereg előtte, mint valami csodá­latos film. — Rengeteget dolgozott. Bezárkózott olyankor a szobájába, ha már nyár volt, a félig nyitott ablakon sűrűn gomolygott ki a füst. És egymásután a feketék__Valami rettenetes, valami lélekölő iramban haladt a munkájával. Olyankor bódult volt, mint aki megrészegedett... Kis csend lesz. És ebben a csendben oly tisztán, dallamosan halljuk a verset va­lami titokzatos messzeségből: »Fejembe szállott a fekete méreg, szemembe fürge részegség piheg. Kávén, dohányon dőzsölök, henyélek, mint a komoly, vidám keletiek.« Kosztolányiné halkan beszél tovább a ki­­mélyült csendben: — Áradt belőle a szeretet. Imád­ta a fiát és úgy féltett engem is. Fiatal házasok vol­tunk, amikor megbetegedtem és felutaztam Tátraszéplakra pihenni. Ahány nap telt el, annyi levél jött. Összekötözött levélcsomót vesz elő, mu­tatja. Sűrű sorok, apró betűkkel. Október 5, 6, 7... minden napra egy levél. Így kez­dődik az egyik: »Aranyos Ilonácskám! Éjjel van, a redakcióban ülök s írok. Ma este még egyszer megnéztem Adámkát. Olyan pirosan, boldogan, angyalszerűen aludt, megcsókoltam a kis homlokát, azzal jöttem ide. Anyáddal, a kedvessel (akit na­gyon szeretek) délben egy kis vitánk volt a tisztaságról. Arról volt szó, okvetlen be kell-e takarni a tejet?« Mindenről ír, aprólékosan. Látogatások­ról, találkozásokról és apró epizódokról. I Violácskám! ! — így szólítja meg néha Ilo­nát, a feleségét. Kosztolányinának párás a szeme és finom fátyol takarja a hangját, ahogy tovább be­szél. D­e nagyon jó volt. Annyit segített em­bereken, önzetlenül, ellenszolgáltatás nél­kül... nemcsak azokon, akik tisztelték, még azokon is, akikről bebizonyosodott, hogy ellenségei. Könnyed­, elegáns mozdu­lattal tette túl magát mindenen, más sike­rére soha nem volt féltékeny és soha sen­­kit nem irigyelt. Lát­ta maga előtt az utat és azon haladt előre, súlytalanul, kedve­sen, szinte a föld fö­lött lebegve__ Kitágult szemmel mondja: — Ha költőt szentté lehetne avatni, Kosz­tolányi megérdemli. Én tudom, mennyire szent volt és meny­nyire mindig csak jó akart lenni. Ahhoz, hogy a szellemét kö­vessem, gyenge vol­tam, de idegeimben éreztem minden cselekedetét, szavát... Halványan elmosolyodik. — Arcban rendkívüli módon hasonlítot­tunk egymásra. Ha külföldre utaztunk, mindig azt hitték, testvérek vagyunk... Sokat gondolok arra, hogy ennek a hason­latosságnak az idegrendszer azonossága­ az alapja. Mindig mindenre egyszerre reagáltunk és egyszerre figyeltünk fel... A homály sötétkékbe fordul, elmossa a körvonalakat, a tárgyakat. Csak a ciga­retta parazsa villan meg néha. Aztán Kosztolányiné felgyújtja a villanyt, a sárga fény hunyorogva ömlik el a szobá­ban. S könnyed mosolyával, mintha itt ülne most közöttünk a költő is, az asz­talra könyökölve. jó lámpafény, oly szép vagy,­­méla, halvány, mint a beteg ajkán a bús mosoly, te vagy, aki a napnak alkonyatján fáradt szivünkre balzsamot hozol.«. — Ha beszéllek róla__— suttogja Kosz­tolányiné — mindig úgy érzem, hogy egy­szerre csak belép valamelyik ajtón, azzal a kisfiús mosollyal, amellyel csínyeit kö­vette el... Nagy-nagy csendben ülünk a szobában. Odakint a fáradt, elöregedett esste. Kocsi döcög lefelé a lejtős, budai utcán. A múlt­ból erőszakkal kell kirántania magát az embernek és fáradt mosollyal, kedvtelenül megérkezni a jelenbe... Búcsúzunk a Költő özvegyétől és búcsú­zunk a költőtől. Hűvös, esti szél szánt végig az utcák fölött. És ahogy lépkedünk lefelé a kis utcából, lassan»l­assan marad mögöttünk a föld mezővel terített asztala. Arra, az alagúton túl, ismét az aszfalt világa kez­dődik ... H. P.

Next