Film Színház Muzsika, 1957. július-december (1. évfolyam, 8-33. szám)
1957-07-12 / 9. szám
ílico(üiru a duig&teót ifagytrie. (Kedves Közönség, illetve: Kedves olvasóink! Műsorunk következő száma, akarom mondani: ennek az oldalnak anyaga Murányi Lili, akit úgy tart számon a köztudat, hogy „női konferanszié”, holott ez nyelvi képtelenség, tanúm rá az Institut Frangais és minden seregi! Mert ha nő Murányi Lili, erre pedig tanú a mellékelt fénykép, akkor a „konferanszier”, ha megközelítő pontossággal akarjuk magyarul leírni eme nőnemű francia szót, nem igaz?! És mivel ezt íme tisztáztuk, engedjük át neki a szót, utóvégre az ő kenyere, hogy beszél.) MI: Hogyan adta a fejét erre a mesterségre? ő: Azt mondták annak idején: jó komika lesz belőlem. Ezerkilencszáznegyvennyolcban az Operett Színházhoz szerződtettek, és két évig nem játszottam megfelelő szerepet. Akkor gondoltam egy nagyot... MI: És most hol konferál? ő: Wicharyéknál, a Hot jazzkabaré műsorszámai között lépek a közönség elé... MI: ...és mond jókat, nem? ö: Jaj, tulajdonképpen hogy is kell kiejteni: „hat” vagy „hat”? Mert már megróttak miatta, hogy nem tudom! MI: Nemrég jött haza Bécsből, ugye? Ö: És tudja mi volt odakinn a legnagyobb élményem? A Háború és Béke filmváltozata Audrey Hepburn-nel a főszerepben! Miért nem játszszák már Pesten is? Aztán egy kisebbfajta bécsi élmény. Megyek a Ringen, egyszercsak észreveszem, hogy egy jóképű, elegáns férfi követ. A sok csinos nő között engem, a magyart! Föltámadt bennem a büszkeség. Utolér a férfi, elém kerül, visszafordul, jól végignéz s így szól: „Jaaan” — és tovább megy. Jó kis kritika, mi? MI: Most már itthon marad? 6: Szeretnék Wicharyékkal Lengyelországba menni. MI: Miért?5: Mert ott van nájlonkesztyű. MI: Nem tud valami jó történetet? 6: Hideg téli napon érkeztünk Bonyhádra egy művészcsoporttal. Lepihenünk a szállodai szobában. Éktelen dörömbölés ébreszt. Kint a folyosón két bácsi két nagy kampósszöget ver a falba, a szögekre táblát akasztanak ezzel a felírással: „Csendet kérünk!” Egy alkalommal pedig szállok föl az autóbuszra. Egy férfi a lépcsőn rálép a lábamra. Tudja, milyen fájdalom az. Volt is mindjárt egy-két közvetlen szavam. A tettes nem válaszolt. Még dühösebb lettem , egy szuszra vagy öt percig mondtam neki — jó női szokás szerint — aranyosakat. Erre így szól: „Asszonyom, most már sajnálom, hogy nem a szájára léptem!” MI: Maga mindig nevet. Miért?5: Mert vidám és megelégedett ember vagyok. MI: Nagyon bizalmas kérdés: kit szeret legjobban ezen a világon? 6: Nem fogja kitalálni... MI: ?... ő: A közönséget. D. L. „Hat" vagy „hat”? — ez Itt a kérdés 19.