Film Színház Muzsika, 1961. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1961-11-17 / 46. szám
FARKAS FERENC 11-én tartotta szerzői estjét a Filharmónia Kamaratermében. A hangverseny műsorán a zeneszerző újabb kompozíciói szerepeltek, az 1957-ben írt „Correspondances” zongoraciklustól az idén komponált mélyhegedű-gordonka szonátáig, a program tehát négy év terméséről adott számot, sőt, ennél többről is: művészetének legjellemzőbb vonásairól. Farkas műveiben szerencsésen egyesül a spontán muzikalitás az átfogó, elmélyült európai kultúrával. A könynyen és gyorsan dolgozó, minden új iránt nyomban fogékonyan érdeklődő művészek közé tartozik. Nincs olyan műfaj, zenei stílus, amit ki ne próbált volna, az operettől, filmzenétől a kantátáig és kamaraszonátáig, a magyar népdaltól a dodekafóniáig. Hosszú évek óta a sokoldalú magyar zeneszerzők között emlegetjük, néha aggodalommal, hogy nem pazarolja-e el „napi használatra” annál sokkal többre hivatott tehetségét, de mindig megállapítva, hogy bármihez nyúl, az a magyar zeneszerzés legmagasabb színvonalát képviseli. Zenéje — ezt szerzői estjén újra megállapíthattuk, — sokféle forrásból táplálkozik. A francia—olasz impresszionizmus örökségét még egykori mesterétől, Respighitől vehette át, de megtaláljuk benne a késői romantika, a magyar folklór, a Schönberg-iskola jellemző jegyeit is. De Farkas sokkal biztosabb ítéletű zeneszerző annál, semhogy az egyszerű utánzás, a stílustanulmány színvonalára süllyedjék. Mindezek egy választékos ízlésű egyéniség szűrőjén, formáló-alakító művészetén át válnak művészek alkotó elemeivé. S ha vele kapcsolatban a „Vielschreiberei”, a sokat írás „vádját” emlegettük, meg kellett győződnünk róla, hogy Farkas kamarakultúrája nem marad el a modern zene híres, sokat komponáló mesterei, Paul Hindernthé, vagy akár Darius Milhaudé mögött, hogy „schönberges” műveiben több a vérbő muzikalitás, mint a bécsi iskola jó néhány újabb, híressé vált követőjének kompozícióiban. A hangverseny végén mégis tanácstalanul álltunk: Farkas Ferencet kerestük ezen az estén, sőt magát találtuk meg legkevésbé műveiben. Művészetének egyéni hangját, alkotásainak egyéni stílusát. Azt, aminek ekkora tehetség és tudás ötvözetéből meg kellene születnie: az alkotó szellem mindenki mástól különböző, egyedülvaló megnyilatkozását. (táblán) * A MAGYAR KAMARAZENEKAR legutóbbi hangversenyén Purcell, Vivaldi, Pergolesi, Bach és Mozart művek szerepeltek kitűnő összeállításban. Sajnos, a produkció ezúttal nem mindenütt nyújtotta azt az élményt, melyet a kitűnő együttestől megszoktunk. A hangverseny nagy részét idegesnek, kissé hevenyészettnek éreztük. Maradandó benyomást csupán a műsor első száma, Purcell Szentivánéji álom szvitje szerzett. A varázslatos szépségű muzsikát stílusos, szépen árnyalt és hangulatos előadásban élvezhettük. A szólóteljesítmények legszebbjét Szebenyi Jánostól kaptuk, aki beugrásszerűen - az elmaradt Bach hármasverseny helyett - kett művészettel szólaltatta meg Pergolesi G -dur fuvolaversenyét. Bach f-moll versenyművét Antal Imre játszotta. Antal igen tehetséges és muzikális pianista, s éppen képességeinek ismeretében kérjük tőle számon az alaposabb, elmélyültebb felkészülést. Tátrai Vilmos Vivaldi „N ritiro” koncertjét játszotta, majd Mauthner Anna társaságában Mozart Symphonia concertanteját szólaltatta meg. Mindkét produkcióban bizonyos idegességet éreztünk, amit talán az okozott, hogy az együttes vezetője szólót játszott, és ezért nem ügyelhetett a szólamok egyensúlyára ... A ráadásul játszott Mozart Divertimentotételben az együttes ismét magára talált, és szép teljesítményt nyújtott. Meixner Mihály TIBAY ZOLTÁN a gordon, a nagybőgő mestere - régen tudják ezt az Operaház látogatói. De a koncertközönség előtt sem ismeretlen. A kitűnő művész-professzor ugyanis azon kevesek közé tartozik (világviszonylatban), akik a nagybőgőt a szólóhangszer igényével is művelik. 121 estjén a Kamarateremben újra meggyőződhettünk különleges képességeiről. Érdekesen öszszeállított műsorán olyan nagyigényű művek is szerepeltek, mint Hindemith Szonátája, Láska versenyműve szóló gordonka, Jemnicz ,,A levél” című kompozíciója, nem szólva az átiratokról (a művész saját átiratai), mint például az op. 17-es Beethoven szonáta, vagy Bartók „Gyermekeknek”. Saját szerzeményét is megszólaltatta. Nem csupán különlegesség, virtuózkodás volt ez a hangverseny: a nehezen kezelhető hangszert költői mondanivalóra is alkalmassá teszi Tibay művészete. A közreműködő Pándi Eszter dalokat énekelt. Leginkább Kodály műveiben s talán Debussy Mandoline-jában találta meg önmagát. De még tanulnia kell, hogy jó adottságait a természetesebb előadásmód s a nagyobb biztonság követelményeinek megfelelően tudja gyümölcsöztetni. Bálint Ágnes szonátapartnernek és kísérőnek egyaránt megbízható volt. Szenthegyi István Farkas Ferenc (Kertész felvételei)