Film Színház Muzsika, 1961. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1961-11-17 / 46. szám

FARKAS FERENC 11-én tartotta szerzői estjét a Fil­harmónia Kamaratermében. A hangverseny műsorán a zeneszerző újabb kompozíciói szerepeltek, az 1957-ben írt „Correspondances” zongora­­ciklustól az idén komponált mélyhegedű-gordonka szoná­táig, a program tehát négy év terméséről adott számot, sőt, ennél többről is: művé­szetének legjellemzőbb voná­sairól. Farkas műveiben szerencsé­sen egyesül a spontán muzi­kalitás az átfogó, elmélyült európai kultúrával. A köny­­nyen és gyorsan dolgozó, minden új iránt nyomban fo­gékonyan érdeklődő mű­vészek közé tartozik. Nincs olyan műfaj, zenei stílus, amit ki ne próbált volna, az operettől, filmzenétől a kantátáig és kamaraszoná­táig, a magyar népdaltól a dodekafóniáig. Hosszú évek óta a sokoldalú magyar zene­szerzők között emlegetjük, néha aggodalommal, hogy nem pazarolja-e el „napi használatra” annál sokkal többre hivatott tehetségét, de mindig megállapítva, hogy bármihez nyúl, az a magyar zeneszerzés legmagasabb színvonalát képviseli. Zenéje — ezt szerzői estjén újra megállapíthattuk, — sok­féle forrásból táplálkozik. A francia—olasz impresszioniz­mus örökségét még egykori mesterétől, Respighitől ve­hette át, de megtaláljuk ben­ne a késői romantika, a ma­gyar folklór, a Schönberg-is­kola jellemző jegyeit is. De Farkas sokkal biztosabb íté­­letű zeneszerző annál, sem­hogy az egyszerű utánzás, a stílustanulmány színvonalára süllyedjék. Mindezek egy vá­lasztékos ízlésű egyéniség szűrőjén, formáló-alakító mű­vészetén át válnak művészek alkotó­ elemeivé. S ha vele kapcsolatban a „Vielschrei­­berei”, a sokat­ írás „vádját” emlegettük, meg kellett győ­ződnünk róla, hogy Farkas kamarakul­túrája nem marad el a modern zene híres, so­kat komponáló mesterei, Paul Hindern­thé, vagy akár Darius Milhaudé mögött, hogy „schönberges” művei­ben több a vérbő muzikali­tás, mint a bécsi iskola jó­ néhány újabb, híressé vált követőjének kompozícióiban. A hangverseny végén mé­gis tanácstalanul álltunk: Farkas Ferencet kerestük ezen az estén, s­őt magát ta­láltuk meg legkevésbé művei­ben. Művészetének egyén­i hangját, alkotásainak egyéni stílusát. Azt, aminek ekkora tehetség és tudás ötvözetéből meg kellene születnie: az al­kotó szellem mindenki más­tól különböző, egyedülvaló megnyilatkozását. (táblán) * A MAGYAR KAMARA­­ZENEKAR legutóbbi hang­versenyén Purcell, Vivaldi, Pergolesi, Bach és Mozart művek szerepeltek kitűnő összeállításban. Sajnos, a produkció ezúttal nem min­denütt nyújtotta azt az él­ményt, melyet a kitűnő együttestől megszoktunk. A hangverseny nagy részét ide­gesnek, kissé hevenyészett­nek éreztük. Maradandó be­nyomást csupán a műsor első száma, Purcell Szent­­ivánéji álom szvitje szerzett. A varázslatos szépségű mu­zsikát stílusos, szépen ár­nyalt és hangulatos előadás­ban élvezhettük. A szóló­­teljesítmények legszebbjét Szebenyi Jánostól kaptuk, aki beugrásszerűen - az elmaradt Bach hármasverseny helyett - k­ett művészettel szólaltat­ta meg Pergolesi G -dur fuvo­laversenyét. Bach f-moll ver­senyművét Antal Imre ját­szotta. Antal igen tehetséges és muzikális pianista, s ép­pen képességeinek ismereté­ben kérjük tőle számon az alaposabb, elmélyültebb fel­készülést. Tátrai Vilmos Vi­­valdi „N­ ritiro”­ koncertjét játszotta, majd Mauthner Anna társaságában Mozart Symphonia concertanteját szólaltatta meg. Mindkét pro­dukcióban bizonyos idegessé­­get éreztünk, amit talán az okozott, hogy az együttes ve­zetője szólót játszott, és ezért nem ügyelhetett a szólamok egyensúlyára ... A ráadásul játszott Mozart Divertimento­­tételben az együttes ismét magára talált, és szép telje­sítményt nyújtott. Meixner Mihály TIBAY ZOLTÁN a gordon, a nagybőgő mestere - régen tudják ezt az Operaház láto­gatói. De a koncertközönség előtt sem ismeretlen. A kitű­nő művész-professzor ugyanis azon kevesek közé tartozik (világviszonylatban), akik a nagybőgőt a szólóhangszer igényével is művelik. 12­1 est­jén a Kamarateremben újra meggyőződhettünk különleges képességeiről. Érdekesen ösz­­sze­állított műsorán olyan nagyigényű művek is szere­peltek, mint Hindemith Szo­nátája, Láska versenyműve szóló­ gordonka, Jemnicz ,,A levél” című kompozíciója, nem szólva az átiratokról (a művész saját átiratai), mint például az op. 17-es Beetho­ven szonáta, vagy Bartók „Gyermekeknek”. Saját szer­zeményét is megszólaltatta. Nem csupán különlegesség, virtuózkodás volt ez a hang­verseny: a nehezen kezelhető hangszert költői mondaniva­lóra is alkalmassá teszi Ti­­bay művészete. A közreműködő Pándi Esz­ter dalokat énekelt. Legin­kább Kodály műveiben s ta­lán Debussy Mandoline-jában találta meg önmagát. De még tanulnia kell, hogy jó adottságait a természetesebb előadásmód s a nagyobb biz­tonság követelményeinek megfelelően tudja gyümöl­­csöztetni. Bálint Ágnes szo­­nátapartnernek és kísérőnek egyaránt megbízható volt. Szenthegyi István Farkas Ferenc (Kertész felvételei)

Next