Film Színház Muzsika, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1964-06-19 / 25. szám
szenkét oldal, mégis betöltötte az életemet! Éva szövege, harmadrésze Adaménak vagy Luciferének; nincs egyetlen úgynevezett "hatásos- jelenete; egy-egy képben elindul s még csak le sem fejlőik igazán a figura, máris kilép a képből, és jöhet a következő képben, mint egészen más jellem; a jégvidéken mindössze egy mondatot mond: »Légy üdvözölve idegen, pihenj meg« — és mégis! Gyönyörű, gyönyörű feladat! Nagyon nehéz és csodálatos szerep! Olyan sok éven át csaknem négyszázszor játszottam őt, a nőt, aki új meg új alakban jelenik meg a férfi mellett mindig. Ezerszínű! Egy-egy mondata mögött az érzelmek sokaságát lehet és kell megszólaltatni. Évát sok rendezésiben játszottam. Sok rendezői instrukciót hallgattam meg, jegyeztem meg és jegyeztem föl itthon, hogy jobban rögzíthessem őket. Ezek a gyors jegyzetek Éváról egyre gyűltek, gyűltek. Érdekes lenne egyszer időrendben összeállítani őket, talán ilyen címen : »Egy szerep — a rendezői instrukciók tükrében.« Az apró papírlapokon ilyeneket olvasok: »Éva nemes, nemtelen, tiszta, romlott, hűtlen és hű, kacér, szenvedélyes.« »Éva minden korban újraéled, minden színbe megifjodva lép, és sokkal jobban elmerül benne, mint Ádám.« »Az emberi lélek nemes indulatainak fenntartója, ápolója, élesztője, a nő. A nő egész mivoltánál fogva a közvetlen érzést frissebben őrzi meg lelkében. Életében a szerelem a legfőbb. A nő szerepe, hogy élessze és óvja meg a férfi lelkében azt az isteni vonást, az eszmékért való lelkesedést, mely erőt ad neki a közösségért vívandó harcaihoz. A nő szerepe, hogy lelke menedékhelye legyen a szépnek, és ezzel támogassa a férfit.« »Éva alakja változatosabb, mint Ádámé (odaadó, tisztalelkű, festett, lemondó, hitszegő, ideális, vad, eladó nő, anya) — de vázlatos, szinte elvont.« Igen, mindez: Éva! És mennyi minden még! Csak huszonkét oldal? De a rövid szövegben, a szöveg mögött volt olyasmi, amit csak mostanában éreztem és értettem meg igazán. Amit csak sok-sok hosszú év rengeteg előadása után tudtam csak — érzésem szerint — Madách szellemében igazán elmondani! Az egyik papírlapon ismét egy rendezői utasítás: »Éva az álmot nem álmodja, ő csupán Ádám álmának alakja.« Sokat gondolkoztam ezen. Az az érzésem, hogy Éva is álmodik! És nem csupán abból táplálkozik bennem ez a feltételezés, hogy Lucifer így szól: »...Bűbájt szállítok Teátok És a jövőnek végéig beláttok Tünékeny álom képei alatt...«, hanem a többször is felbukkanó »mintha a szó miatt is! A római képben ezt mondja Éva: »S úgy érzem, mintha álomban feküdném: A rezge hangon messze múltba szállnék, Hol napsugáros pálmafák alatt Ártatlan voltam, játszi, gyermeteg...« És Éva álomlátását érzem a falanszter-képben is. Amikor csupán azt mondja Adámnak: »Tiéd vagyok, nagylelkű férfiú« — e mondatában a puszta menekülés-vágy van, kiszabadulni arról a szörnyű helyről. Ám amikor, alig egy mondattal később, így felel Ádám vallomására: »Szeretlek én is, érzem, mindörökké«, akkor ebben az »érzem« szócskában érzem én is, hogy Éva fölismerte Ádámot! Nem hiába magyarázza Ádám is nyomban ezután, hogy az »őrülés«nek nevezett egymásratalálás »Az édenkertnek egy késő sugára.« Ádám az első Kepler-kép végén elszunnyad és álmot lát az álomban, megálmodja a francia forradalmat. Azt, hogy a guillotine tövében Ádám-Kepler a márkinőben is Borbálát, feleségét látja viszont, álomképként: úgy próbáltam érzékeltetni, hogy a márkinő bejövetelének mozgásában is volt valami álomszerű, nem természetes: mintha nem is lépne, és kemény tartásában is Borbála dacos tartását utánozta. Mint Az ember tragédiája«. Ádám: Bást Lajos — Éva: Lukács Margit