Film Színház Muzsika, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-08 / 45. szám
8 BEMUTATÓK VIDÉKEN PÉCS Judit A pécsiek ezúttal is valami olyan újat kerestek, ami — ha régebben íródott is — a mának beszél. Giraudoux Judit című tragédiája ilyen, most mutatták be először Magyarországon. 1931-ben keletkezett, ihletője alkalmasint Jouvet, 1961-ben újították fel Párizsban, Barrault rendezésében. A Judit és Holofernész-legenda antibiblikus, jellegzetesen giraudoux-i feldolgozása ez; arról vall, hogy az egyéni lázadás tragikus fensége sohasem hozhat győzelmet. A Le Monde kritikusa 1961-ben azt írta, hogy e dráma „az Isten haláláról szól”. A Judit költészete, a gondolati tisztaság, az a melegítő emberség, mely árad belőle, szép nyelvezete (Czimer József és Galamb György kitűnő fordításában) alkalmassá teszi, hogy mai színpadjainkon megszólaljon. Az előadás korrekt, de egyenetlen. Dohai Vilmosnak, a jeles rendezőnek — a színpadról legalább is ez derült ki — ezúttal nem volt elég mély mondanivalója a Judittal, túl a történeten klasszicizáló játékstílus, s az ugyanilyen jelmezek pereltek Giraudoux áttételesen költői szövegével. Hiába tehetséges ezúttal is Ronyecz Mária, ez a gondolkodó, drámaian értelmes és kellően érzelmes színésznő a címszerepben, hiába remek Holl István Holofernésze vagy néhány olyan figura, mint Győri Emilé, Bősze Györgyé, Orbán Tiboré (utóbbinak jelenete Ronyeczcal jó példa lehetett volna a játék stílusára), vagy Kézdy Györgyé — az együttes nem tudta bemutatni a dráma teljességét. Megemlítjük még Bázsa Éva, Galambos György, Faludy László és Antal Anetta nevét, így hát, sajnos, a tiszteletre méltó szándék elismerése mellett a Judit még nem költözött át igazi szépségében a drámatörténetből a magyar játékszín valóságába. (d. i.) VESZPRÉM Királycsel Valamikor — a történelmi anekdoták divatja idején — Mátyás király, Kinizsi Pál, de még a háromszázhatvanöt óráját folytonosan „összehangoló”, pokolbéli szellemekkel cimboráló Rudolf császár, s az okkal-ok nélkül mértéktelen szerelmi étvággyal gyanúsított Mária Terézia is csattanósborsos, meghökkentő vagy nevettető történetek alanyává lett. Az újságot, a történelemkönyvet, az emlékbeszédeket és a viccet egyszerre helyettesítette a műfaj, amelynek harapósabb s szelídebb, kihegyezettebb vagy pusztán nevettető változatai oly bőségesen szórakoztatták sok-sok nemzedéken át a tiszteletlenségre s a mozgásra egyaránt hajlamos eleinket. „Vitám et sanguinem!” — az életünket és vérünket a császárnő háborújához felajánló urak között többnyire akadt valaki, aki lompos bajuszába jól hallhatóan beledörmögte, hogy „sed avenam non” — ami azt bizonyítja, hogy az önérdek emelkedett hangú tisztelete mellől a hajdan való időben sem hibádzott a valóságos érzéseket felvillantó humor. A jó hangulat, a fűszeres ételek és a szabadidő bősége növelte történetekké, a boroskancsók szellemei hizlalták inkább tiszteletlenné, mint lázadóvá a történelmi anekdotát. Aztán jöttek a modernebb idők: a műfaj terebélyesedett, hitelesedett, s nagy írók tollán lett a kifejezés, az ábrázolás egyik műformájává. Ma már csak mint forma — mint a színpadi játék külső burka — kelhet új életre. Mint a „Királycsel”-ben, ahol az önmagában is mulatságos történelmi intermezzo egy intellektuális és groteszk előadásmód s egy fanyar-gúnyoros írói hozzáállás érdeméből egyszeriben igazi gondolati tartalommal telítődik, s ahol — éppen e gondolati telítettség okán, magunk fedezünk fel bizonyos általánosabb, s a konkrét, ábrázolt koron túlmutató jelenségeket. Száraz György, a „Királycsel” írója pontosan tudja, hogy a hajdani Zsigmond király siklósi bezáratásának s a várfogságból a trónra történő visszakapaszkodásának históriája önmagában nem lenne érdekes, ha nem villantana fel olyan kérdéseket — uralkodnivágyásról, hataloméhségről, köpönyegfordításról és pőre, büszkén vállalt cinizmusról —, amelyek minden korban léteznek. Ez a groteszk, szándékos anakronizmusokkal megtűzdelt (helyenként túlságosan is megtűzdelt) játék nem növeszthető fel egyetlen jelképrendszerré. Zsigmondban, a börtönéből fondorkodó, trónra törő fogoly-királyban nincs elrejtve „valaki más” és sem Kanizsai érsek, sem az egymással marakodó, a politikai időjárás változásait idejében kiszimatolni igyekvő főurak nem álcaként hordják nevüket s középkori jelmezüket. (Igaz, hogy e jelmezek — Székely Piroska tervezői jóvoltából, kitűnően éreztetik a játék kettősségét: a tizenötödik század divatja a teenager-viselettel, s a napszemüveges, kámzsapulóveres módival békés együttélésben jelentkezik a színpadon.) Hanem a többé-kevésbé pusztán anekdotikus érvényű cselekményen belül, a figurák, a jellemek mulatságos és tehetséges kidolgozásával az író végül is sokkal többet ad, mint egy középkori politikai fondorlat rajzát: a kicsinyes hatalomvágy, a politikai öncélúság, a zsíros koncra morogva gyűlő törtetés képét festi. Nem sok értelme lenne azt firtatni, mit ihletett Bernard Shaw „Szent Johannájának befejező jelenete a Zsigmond siklósi börtöncellájában megjelenő szellemalakok jelenetéhez, s mit Dürrenmatt „Nagy Romulus”-astak hangvétele, technikája az egész koncepcióhoz. Lehet, hogy semmit, elvégre a színpad történetében minden volt már, méghozzá ezerféle színben-változatban. A történelmi groteszk műfaja meg különben is világosan teszi fel a kérdést: mulatságos-e, elgondolkoztató-e, összhatásában s részleteiben, túl a valóságon — igaz-e? A „Királycsel” — néhány túlbonyolított, s a főcselekmény vonalát ezáltal kissé áttekinthetetlenné bogozó részlete ellenére igaz. Főként figuráiban, amelyeknek plasztikus megformálására maga a cselekmény tulajdonképpen csak kitűnő ürügynek bizonyult. Sándor János jó tempóérzékkel állította színpadra a produkciót: két remek „húzása” , a Fehér Miklós gigantikus sakktáblát jelző díszlete, amely a gyors színhely-változásokat technikailag is megoldja, dramaturgiailag is „helyére teszi” — és a kísérőzene. (Nem ártana feltüntetni a színlapon.) Orff „Carmina Burana”-jának barátkórusa, amely kitűnően talál hangulatban, mondanivalóban a pillanathoz, amelyben felhangzik. A népes szereplőgárda felsorolására nincs módunk, de indokunk sem, jó néhány figura csak „skicc”-ként jelenik meg a színpadon. A főszereplők közül Horváth Sándor porkolábja remek jellemrajzot ad a mindenkit és azonnal hűségesen kiszolgáló, folytonosan beijedt, s folytonosan urai elismerését leső szolgalélekről, s kitűnő alakítás Tánczos Tibor KIRÁLYCSEL: Zsigmond és Borbála, (Balázs Péter és Demjén Gyöngyvér) Kanizsai érsek interjút ad a titkos értekezlet után az izgatott riportereknek (az érsek középen: Dobák Lajos) ►