Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-14 / 7. szám
Katalin, a Madách Színház tagja. — A háború alatt a Belvárosban laktam, majdnem a Dunánál. Az ostromot is itt éltem végig. Így Pest utolsó felszabadítottjai között voltam. Az élet első lépései egyben a pályám első lépései is. A még gomolygó füstbenporban indult el 1945 januárjában, mihelyt a Belváros felszabadult, egyenesta Nemzeti Színházba. — Csakis jelen időben tudok beszélni az „akkor”-ról. Hiába mondja nekem naptár meg tükör, hogy mindennek 25 éve. Nekem öt perccel ezelőtt volt és így is marad. Az akkori hetek, hónapok eseményei nem egymás után, hanem egymás mellett zajlanak az emlékezetemben. Mert még most is zajlanak — mondja szelíden csodálkozó arccal. Fehér kosztümös alakja finoman, feltűnést kerülve elegáns. Beszédmodora szaggatott, igényesen keresi a pontosan megfelelő szót. — Ott tartottam, hogy megyek a Nemzeti felé. Megyek? Bukdácsolok, lapulok a szüntelenül sivító golyók elől. Mindegyikről azt hiszem, hogy „pont a fülem mellett” ment el. Odaérek. A Nemzeti megvan. A színészbejárón be is lehet menni. Már ott is sokan állnak, s végig az emelet hoszszában, amely az igazgatói irodához visz, egyre többen. Az ajtót alig tudom kinyitni, mert a titkári szoba dugig van emberekkel, szürke, sovány, csillogó szemű arcok, mindenki egyszerre beszél, nevetést hallok, még hahotát is. Ezek alighanem napok óta szoronganak így együtt, olyan otthonosak ebben az ácsorgásban. Úgy látszik, elkéstem. Egyszercsak elvágódik a lárma, minden fej egy irányba fordul. Major Tamás dugja ki a fejét az ajtón, mond valakinek valamit, azután eltűnik. A lárma megint felcsap. Ez jó párszor megismétlődik. Egyszer csak észrevesz, messziről int, odatornászom magam az ajtóhoz. „Akar hozzánk szerződni?” — kérdezi. Hazamenet már én fütyülök a golyókra. A mai olvasó kedvéért kérem, mondja el, melyik volt a Nemzeti Kamaraszínháza. — A Bábszínház mostani épülete, a volt Andrássy úti Színház. De próbálni legtöbbször Major irodájában, a Nemzetiben, és nemegyszer Majorék lakásán, valahol a Városliget közelében próbáltunk. S nemegyszer ott is aludt a fél társulat, ha ránkesteledett és már nem tudtunk hazamenni... Következő szerepem egy gondolkodni tudó kis parasztlány volt, Rozi, Háy Gyula „Tiszazug” című drámájában. De ezt már a helyreállított régi Magyar Színházban játszottuk. Ott próbáltunk éppen, amikor szörnyű detonáció rázta meg az épületet az Izabella tér felől. Lerohantunk a színpadról, ki az utcára. Három gyerek kézigránátot talált... Kettő ottmaradt, a harmadik még... nem, ne beszéljünk erről. Vannak sokkal napfényesebb emlékeim is. Mihelyt kitavaszodott 45 tavaszán, kisebb-nagyobb csoportokban vonatra ültünk és a környéken „tájoltunk”. Egyik alkalommal egy mészbányába mentünk, öten, vagy hatan, nem tudom már, Majorra, Gábor Miklósra emlékszem. Szikrázó napsütés fogadott, hófehér mészfalak, mindent megült a mész, belesüppedt a lábunk a puha, homokos úton, meszesek voltak a munkások is, az elnyűtt ruhájuk, a hajuk, a szemöldökük, ahogy körénk gyűltek és hallgatták a szánkból a szót, a verset... Végezetül még egy hír a „Szabadság” március 8-i számából: „Major Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója, a Nemzeti Kamara Színházban március 8-án bemutatásra kerülő Tartuffe előadásának összbevételét a Nemzeti Segélyakció javára ajánlotta fel”. Ember Mária A „Tartuffe" a felszabadulás utáni korszak legnagyobb klasszikus sikere, mely — a díszletek, kosztümök változásai ellenére is — mindig az eredeti eszmei koncepcióban jelentkezett a színpadon. (A képen: Ilosvay Katalin, Somogyi Erzsi, Gábor Miklós) nem egységes stílusú résszé esik szét. Az „így jöttem" viszont már egységet teremt, a szemléletmód most már egységes, csak a szemlélőpont változik, csak e változások villódzása teremt sajátos feszültséget. Jancsó Miklós mindenesetre ebben a filmben talált rá arra a stílusra, amely — több-kevesebb eltéréssel — azóta is jellemzi filmjeit. Vannak, akik ma már sokallják hűségét ehhez a stílushoz, de nekik is el kell ismerniük, hogy az „így jöttem"-ben még friss a szerelem. Jancsó a rátalálás izgalmával és örömével bontja ki előttünk a stílus és a mű elemeit. A történet maga egyszerűségében, is szimbolikus. A mondanivaló lényegét már a cím is kifejezi. De hát voltaképpen miről is van szó? Ki az, akinek jövetelét a film bemutatja? Látszólag egy fiatalemberét — valójában azét a nemzedékét, amely a felszabaduláskor érett felnőtté — s ezen keresztül a magyar népét, amely 1945-ben nem kisebb korszakváltozáson ment át, nem kisebb érési folyamatot kezdett, mint ami a felnőtt élet megkezdését jellemzi. A mű nagysága szerintem éppen abban van, hogy egy pillanatra sem kezd erről filozofálni, hozzá reflexiókat fűzni, hanem mindent magával a történettel, az emberi akcióval fejez ki. Hiszen rólunk van itt szó, elejétől végig. Rólunk, magyarokról, akik — tisztelet a kivételnek — voltaképpen csak megéltük a felszabadulás történelmi tényét, de abban a pillanatban nem tudtuk jelentőségének megfelelő módon átélni, akik az első pillanatokban bizonytalanul és gyámoltalanul botladoztunk az újonnan teremtett térben. Jancsó nem idealizálja ezt a fordulatot, nem rajzol róla rózsaszín képet, nem festi át a háború kegyetlen tényeit egy cserkésztáborozás örömünnepévé. A magyar fiú és a fiatal szovjet katona kapcsolata is ilyen furcsán, idegenül indul, a háború sötét színeivel terhesen, hogy szemünk előtt érlelődjék igazi emberi kapcsolattá. S itt van a történet fordulópontja: a szereplők maguk sem értik pontosan, hogy mi történik velük. Csak a cselekmény többszöri színeváltása után döbben rá a főhős, hogy egyáltalán történt vele valami. Ledobták a vonatról, megverték és elkergették ,s most egyedül maradva az úton meg kell állnia, hogy elgondolkozzék, mi is történt hát? Ez a pillanat a születés pillanata: amikor a kérdés felmerül, el kell következnie a feleletnek is. A mondanivaló tehát magvas és mély értelmű, mint a Jancsó-filmekben általában. A megfogalmazás magával ragadóan egyszerű. Itt már teljes szépségében bontakozott ki Jancsó képi fantáziája, a nagy felületek kontrasztjára épített szerkesztés, a kevés, de hangsúlyos és jellegzetes mozgás szigorú megkomponáltsága. A film pszichológiai szerkezete azonos a történelmi szituációéval, először mindent meg kell élnünk ahhoz, hogy átélhessük: minden esemény véletlenszerűnek látszik, csak a következő „fordulóból" visszatekintve világlik ki szükségszerűsége. Nyilvánvaló volt, hogy fel kell újítani. Most, a későbbi Jancsó-filmek ismeretében talán többen fogják megérteni és befogadni a film értékeit. Mások talán éppen általa válhatnak igazán az új magyar film barátaivá. De mindenképpen bízom abban, hogy az „így jöttem" meg fogja találni az utat azokhoz, akiknek szól: a magyar közönséghez. Vitányi Iván 13