Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-23 / 21. szám
— Láttam egy kis szerepben a Vígszínházban. Egészen jó volt. — Nagyon megtisztelő, főrendező úr, bár a pesti igazgatók is ezt mondanák, most máshol tartanék. — Jöjjön be egyszer a Simplon kávéházba, a törzsasztalomhoz, várom. — Köszönöm szépen, ott leszek. Nagyon élveztem a tervezgetéseket, lázadásokat. Mindennel elégedetlenkedtünk. Csak éppen nem csináltunk semmit, tehetetlenek voltunk. Márkus egy ázsiai fejedelem nyugalmával trónolt a mi tehetetlen forradalmi magatartásunk felett. Nem tudtuk, mi a célja ezekkel az összejövetelekkel. Reméltük, nem elégszik meg annyival, hogy meddő beszélgetéseket folytat velünk. Egy napon aztán végre közölte, hogy a Fészek Klubban hamarosan fontos bejelentést tesz. Izgatottan gyűltünk össze. Érdeklődésünket fokozta, hogy Márkus mellett a tekintélyes színházi kritikus, Pünkösti Andor foglalt helyet. A meghívottak között ült Benedek Marcell, Kárpáti Aurél, Sebestyén Károly, Horváth Árpád. Úgy látszik, komoly dolog készül. Ez már nem a kávéházi társaság csak. Márkus László egyszerű szavakkal hozta a jelenlevők tudomására, hogy megalakítja az Új Thália Társaságot. Kettős céllal: feleleveníti a század eleji egész színészetünkre reformként ható Tháliát, melynek ő is tagja volt. Az Új Thália — miként a régi — színpadot ad tehetséges fiatal írók, színészek számára. Felhívja rájuk a színházak figyelmét, így felfrissíthetik műsoraikat, együtteseiket. Ha munkánk eredménnyel jár, hatással lehet színészetünkre, kiemelheti tespedtségéből, sablonjaiból. A régi Tháliában ő Hevesi munkatársa volt, most Pünkösti Andor lesz az övé az Új Tháliában. A munka rövidesen megindul. Első bemutatónk Felkai Ferenc Bábel című társadalmi szatírája. A darabot ő maga rendezi. Második munkánk Tamási Áron Énekes madár című mesejátéka. Ezt Pünkösti Andor rendezi. A bemutató pontos idejét még nem közölheti, mert néhány anyagi és technikai kérdés megoldatlan. Ezek azonban elindulásunkat nem fékezik. A próbákat már holnap megkezdjük itt a Fészekben és folytatjuk a Magyar Színházban. Mindenkitől lelkes munkát kér. Nem kellett kérnie. Tele voltunk lelkesedéssel. A Bábel próbái másnap valóban megindultak, nagy és kis szereplők egyforma odaadással dolgoztunk. Érthető mégis, hogy engem főleg az Énekes madár érdekelt. Pünkösti még ott a Fészekben közölte velem, hogy ennek férfi főszerepét, Kömény Mókát, a furfangos, kedves székely legénykét én játszom. Egyelőre ez csak annyit jelentett számomra, hogy megismerkedtem Tamási Áronnal. Ez a csak ismét hangsúlyt kapott az életemben, mint már annyi csak. Már több könyvet olvastam találkozásunk előtt. Az Ábel-trilógia, a Jégtörő Mátyás különösen tetszett. Egészséges, üdítő levegő áradt írásaiból. Kacskaringós észjárású figurái a nagyszemű gyerekek naivitásával bámultak ki könyveiből. Mint ő maga. Új stílust, új hangot, valami frissítőt hozott irodalmunkba. „Te vagy Móka” Hamar összebarátkoztunk. Ő is szeretett kávéházba járni, derekasakat beszélgetni. Eleinte erősen vizsgálgatott, nagyokat hallgatott, hagyott engem beszélni. Értettem szándékát. Fürkészte, alkalmas vagyok-e a szerepre, én vagyok-e Kemény Móka. Vagyis: bennem lakik-e az ő általa megkomponált figura. Már akkor sem szerettem a „nappali" színészeket. Viszolyogtam azoktól a kollégáktól, akik szünet nélkül játsszák, hogy ők színészek, művészek. Kereken megmondtam hát neki, itt a kávéházi asztalnál még csak nem is jelzem, hogy alkalmas vagyok-e a szerepre, ezt ne várja tőlem. — Majd a színpadon, Áron. Ott leszek a te Kemény Mókád és nem a Simplon kávéházban. Magyarázni kezdte, mennyire fontos neki az Énekes madár. Első színdarabja. Bemutatkozás a budapesti színpadon. Regénysikerei után nem közömbös, hogyan fogadják mint darabírót. Okvetlenül tudnia kell, érzem-e a szerepet, hiszek-e benne. Akkor még nem tudtam annyit mesterségünkről, mint ma, nem is érvelhettem hát elég meggyőzően. De azt határozottan hittem, hogy a színész nem játszhatja ki magából a szerepet úton-útfélen. Hordozza magában, gondolkodik felőle, képzeletében formálja, foglalkozik vele, a próbákon kísérletezik, fogalmazza, alakítgatja, fokozatosan mindig jobban elmélyedve benne. Kávéházi asztalnál rögtönözni, kiragadni egy-egy mondatot, jelenetet? önmutogatás. Szereplési vágy, ripacskodás. Semmi több. Sikerült rávennem, legyen türelmes, várja meg a próbákat, vegyen részt azokon. Érdekes, izgalmas élményben lesz része. Tanulhat is, mint kezdő drámaíró. Higgyen Pünköstinek, aki rám osztotta a szerepet. Első viadalunk így zárult. Aztán mind többször találkoztunk, gyakran naponta. Most már én kezdtem őt figyelni alaposan. Felhasználtam együttlétünket, a szerep érdekében. Idejében megszoktam kissé különös egyéniségét. Ridegség és barátkozás keveredett benne. Órákig ült mereven, szótlanul. Egy-egy hümmögés, semmi több. Aztán beszélni kezdett megállíthatatlanul. Okosan, ravaszul, taktikusan, fűszeres volt ez a beszéd és szép hang. Mert valóban olyan orgánum, mint egy baritonistáé. Érces, mégsem szónokló. A mondatok végére nem tesz pontot, felénekli. Ettől beszéde monoton, de az énekléstől színt kap. Érdemes hallgatni. Főleg, amit mond. Hosszúkás arcából nagy szeme kidülled, szinte mereven néz rám. Az is furcsa, hogy ez a merevség mégis tele van játékossággal, mert szemében változnak a színek, csillámlanak, mint a kaleidoszkóp játékcsőben. — Furfangos, gógyös székely legény vagy te, Áronka — mondtam. — Már régen figyellek. Te vagy Kemény Móka. Téged foglak eljátszani. Nagyot nevetett, elsőt a barátságunk óta. — Hát ma már inkább csak az öreglegény Bak Lukács volnék a darabból, s nem Kemény Móka. Am ifjúkoromban, amilyen most te vagy, igencsak az lehettem — mondta és végre egy nagyot kacsintott is. (Folytatjuk) Színésztörténetek TOLNAY KLÁRI: A körömráspoly. .. Egy külföldi lapban olvastam egy öreg zsebtolvajról. Nem művelhette kiválóan mesterségét, mert mindig lecsukták, ám egy alkalommal, mivel jó magaviseletet tanúsított, a börtön igazgatósága meg akarta jutalmazni. Megkérdezték, milyen ajándékot szeretne a börtönben. — Egy körömráspolyt kérnék - volt a válasz. Megkapta. Azután nap mint nap figyelték a kulcslyukon keresztül, vajon mit csinál a körömráspollyal. Nos, az ujjai belső bőrfelületét ráspolyozta, egészen addig, míg véresek nem lettek. Ekkor a börtönigazgató megértette a különös kérés okát. Az öreg zsebtolvaj bőre a sok börtönbüntetés alatt megkeményedett, ő pedig azért dolgozott, hogy ismét érzékenynyé, zsebtolvajlásra alkalmassá tegye ujjait. Sokszor eszembe jut ez a groteszk példázat, amikor arról kérdeznek, mit jelent a színész életében a gyakorlás. BÁSTI LAJOS: „Engedély kell!...” Az ember tragédiáját játszottuk Szegeden szabad téren néhány évvel ezelőtt, s én alakítottam Ádámot. A rendezés bátran kihasználta a szabadtéri előadás minden lehetőségét, s így én az Athéni színben, mint Miltiádész, a bejárattal szemben a közönségen keresztül indultam seregemmel a görög főváros felé. Pontosabban, csak indultam volna. Mert amint megjelentem kíséretemmel, néhány mondattal a darabbeli végszó előtt, egyszerre csak elémbe állt egy idős ember, akinek az volt a feladata, hogy a hívatlan érkezőket kitessékelje. — Itt nem lehet bemenni - dörögte. — De én vagyok Miltiadész! — válaszoltam kétségbeesetten. — Akkor is engedély kell! Közben a végszó veszedelmesen közeledett. — Kitől kell engedélyt kérni? — faggattam az ajtónállót. — Nincs az messze, kérem, itt a szomszéd házban XY elvtárstól — felelte. A végszó elhangzott, én széttéptem magamon a jelmezt és így kiáltottam a színpad felvigyázójára: — Lőjön! Azzal bevonultunk.