Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-14 / 7. szám
OPERÁBAN, HANGVERSENYTEREMBEN ERKEL SZÍNHÁZ:PORGY és BESS Rendkívüli, bátran mondhatjuk: merész vállalkozásba fogott az Operaház, amikor elhatározta, hogy bemutatja Gershwin: „Porgy és Bess” című operáját. Amikor „merészet” mondunk, nem elsősorban a zene modernségére gondolunk — elhangzottak már ezen a színpadon a század jóval merészebb hangvételű alkotásai is —, hanem mindenekelőtt a zene egyedülálló stílusára, s a Porgy különleges, nagyon távoli, többségünk számára csupán olvasmányélményekből ismerős néger világára. Nem volt hát indokolatlan a fokozott várakozás, mely a premiert megelőzte: hogyan fog az Erkel Színház együttese megbirkózni azokkal a szerteágazó problémákkal, melyeket Gershwin műve az előadóegyüttesre ró? Sietünk leszögezni, hogy a fáradozást dicséretes eredmény és megérdemelt nagy siker koronázta, mintegy igazolva azt a többször hangoztatott megállapításunkat, hogy a rendelkezésre álló erők körültekintő és megfontolt koncentrációjával a színház „rendkívüli”, „merész” feladatok megoldására is képes. A „Porgy és Bess” színpadán a dél-karolinai Charleston város négernegyedének világa, különleges közössége jelenik meg, átszőve a nyomorúság, az elvakult, gyilkos szenvedély, a bensőséges, meghitt érzelem, a vallásos tömegrévület, s a táncbanénekben kifejeződő mulatozás bódult örömének megannyi színével. A tiszta érzelmű, nyomorék Porgy, a megvetett kokott, a kokainista Bess és az izomkolosszus Crown históriája nem csupán konvencionális féltékenységi dráma, hanem sötét alaptónusú életkép, mellyel Gershwin az amerikai népi operát igyekezett megteremteni. Ám a „Porgy és Bess” — anélkül, hogy egyetlen pillanatra is alábecsülnénk zeneirodalmi jelentőségét — nem opera a szó hagyományos értelmében. Meglehetősen heterogén mű; a zeneszerző a néger songok, spirituálék, s a jazz nem is mindig legnemesebb anyagát ötvözte egybe a századvég verizmusának és expresszionizmusának hangjával. Gershwin a musical, az amerikai néger népi daljáték, s a századvégi zenés dráma szellemét idézte fel színpadán nagyszerű tehetséggel, elementáris erejű, egyes mozzanataiban páratlanul magával ragadó, nagyhatású muzsikában. Az előadás — néhány apró mozzanatot leszámítva —, kellemes meglepetés. Hiszen joggal tettük fel magunknak a kérdést: egy távoli kontinens, idegen társadalom embereinek ábrázolása, de kiváltképp a néger zene szelleme, nyelvezete, megszólaltatási módja nem készteti-e majd küzdelmes birkózásra a hagyományos európai előadási stílushoz szokott énekeseket. Nos, az eredmény várakozáson felüli, a „Porgy és Bess’ mindkét szereposztásban igazi színházi élményt nyújtó, sikeres produkció. Az opera rendezője, Mikó András ezúttal is tanúbizonyságát adta atmoszférateremtő készségének. Jól exponálja a dráma csúcspontjait, a cselekményt hatásosan pergeti a drámai végkifejlethez, Porgy megrendítő búcsújához. Látványosan kavargó, színnel, kontraszttal gazdag tablói, tömegjelenetei (a „nép” itt szinte mindig jelen van a színpadon), igen hatásosak. Az egyéni színészi játék, a végletes szenvedélyek megjelenítése viszont már kevésbé árnyalatos. A négerek sajátos, hallatlanul egyéni mozgás- és ritmuskultúráját —, melyet fehér ember minden bizonnyal alig-alig utánozhat tökéletesen — igazságtalanság lenne számon kérni mind tőle, mind a koreográfiát az Serena és Porgy az utolsó képben (Szirmay Márta és Radnay György) Sporting Life, a kokainos csábító és Bess (Palcsó Sándor és Házy Erzsébet)