Film Színház Muzsika, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1971-09-04 / 36. szám
TELEVÍZIÓ TELEVÍZIÓ TELEVÍZIÓ TELEVÍZIÓ Tessék edzeni! Nehéz mesterség a riporteré. Akkor is, mellett - csiszolgatva, javítgatva kéziratát - visszatekint az eseményre, amelyről szól. Hát még milyen nehéz, ha egyenes adásban - az eseménnyel egyidőben, az élmény erős és közvetlen érzelmi hatása alatt - kell szépen és okosan beszélnie. Nem hibátlanul: a bakit elnézzük, mosolygunk rajta - remélhetőleg magával a riporterrel együtt - s megértjük, kitaláljuk, mit kellett volna mondania. Hanem azután, amikor azt tapasztaljuk, hogy a riporter nyelve azért botladozik, mert nem készült fel alaposan feladatára, mert nem fogalmazta meg még a saját kérdéseit sem - amelyeket riportja szereplőinek kíván feltenni -, mert nem találja fel magát a váratlan helyzetekben, vagy éppenséggel azért hibázik, mert a saját fontosságát többre tartja, mint a néző-hallgató igaz és pontos tájékoztatását, akkor már bizony bosszankodunk. A hét vége bravúros sportközvetítései majdnem zavartalan örömet szereztek a nézőknek. Csak egyik-másik riporterünk tanácstalansága, magyartalan és stílustalan mondatai, egyre kínosabb nevetésre ingerlő botlásai és ritmuszavarai kényszerítenek arra, hogy szóvá tegyük: talán nemcsak a sportolóktól kellene elvárni az erőfeszítő edzéseket. Négyszáz métert végigúszni, tíz kilométert végigevezni nem lehet kisebb erőfeszítés, mint mindezekről beszélni. Nehéz mesterség, igaz. De a gépkocsivezetés is az. Ha a gépkocsivezető hibázik, esetleg gázol. A riporter kihagyásai nem életveszélyesek ugyan, de amennyi jó magyar szót itt elgázoltak, amennyi értelmes mondattal ütköztek - nos, hát azt sem lehet szó nélkül hagyni. Tessék edzeni. Vágy a szilfák alatt O’Neill 1924-ben írott Vágy a szilfák alatt című drámáját tizennégy éve vitte filmre Delbert Mann. Ezzel a filmmel ismerkedhetett meg most a tévé több milliós nézőtábora. Amennyiben valóban több milliónyian kivárták a késői órákat s ráhangoltan fogadták ezt — az egész napi műsor hangulatától eltérő — produkciót. Csodálatos erejű dráma ez és döbbenetes vádirat a hírvágyról, a tulajdon, a mindenáron való vagyonszerzés akaratának gyilkos, érzelmeket eltorzító tragikus természetéről. Hadd mondjuk el, hogy e kivételes erejű dráma ma már kissé avittasnak tűnő filmváltozata — különös, hogy a film régiesnek tűnhetett, holott alig tizennégy éve készült — ezúttal a színészi munka és a szinkron révén vált eredeti élményünkké. Sophia Loren, Anthony Perkins és Burl Ives alakítása valóban rendkívül szuggesztív volt, ám számunkra ennek a filmnek az igazi élményét ezúttal a magyar szinkron jelentette. A szinkron rendezője: Sipos Varga Éva. A magyar színészek —Medgyesi Mária, Sinkovits Imre, Sztankay István — a filmben játszó világsztárok stílusához ugyan hűséggel igazodva — teljes értékkel, a hang drámai erejét és a mű szellemét megőrizve, a drámát játszották el. Milyen jó volna ezt a drámát — kitörve színházi konvencióinkból — ezekkel a magyar színészekkel, hazai színpadon viszontlátni. Fergeteges...? Végre hozzájutott a tévénéző is! Láthatta Charley nénjét! Ezt az évek óta nagy sikerrel játszott nyári produkciót. Ezt „az igazi angol komédiát”. Ezt a zenés játékot. (Ha zenéjében a színházjáró véletlenül fölfedezte volna a Léni néni — nem nyári — színházi produkciójának némely hangzatait, az nem a véletlen, hanem a zeneszerző, meg a vállalkozás műve. A „fergeteges bohózat" — ahogyan némely krónikások emlegették — a tévében éppenséggel nem hatott olyan fergetegesen. A hazai kabaréirodalom ismerői bánatosan kérdezték — néhány levélírónkkal együtt —, hogy vajon miért beszélünk olyan fölényesen (gorombán, felháborodottan, gúnyosan) Bús Feketéről, Vadnairól s a többiekről, miért nézzük le őket, ha ... Egyszóval, megint ugyanarról van szó: a máshonnan származó gügyeségeken szabad mulatni, a magyarul írottak miatt viszont szégyenkezni illik. Érthető. Ez nem a mi szégyenünk. Mi bukjunk nemesen, drágán és az igényes szellem jegyében. Az olcsó siker, na igen, azt átengedjük a „fergeteges” angol, amerikai, német, francia, stb. — vígjátékoknak (filmeknek, tévéjátékoknak, regényeknek, stb.). S mi majd adjuk hozzá remek színészeinket, szellemes fordítóinkat és szórakozni szerető közönségünket. A műsor margójára Elkallódott halálugrás Nos hát, a Salto mortale. Már a befejezéséhez közeledik ez a közönségtől kedvelt, bár meglehetősen konvencionális eszközökkel operáló sorozat. Nem jobb s nem rosszabb, mint a hasonló, ügyes dramaturgiai fogásokkal készült filmek. Az utolsó rész előtt azonban valami lerombolta maradék illúzióinkat. Hans Jürgen Bäumler — a páros műkorcsolyázás egykori világbajnoka — egyik lapunknak adott nyilatkozatában — közölte, hogy az a három és feles szaltó, amelyet oly régen várunk tőle (vagyis hát dublőrétől) valóban létezik, s valóban csak egyetlen ember képes rá pillanatnyilag, de csak a sorozat — forgatásra most kerülő — folytatásában lesz található. Vagyis (talán reklámcélokból) megmutattak nekünk nyolc órányi filmet, hogy megnézzük (megvegyük?) a folytatást is. A szenzáció majd ott jön. Milyen szépek, érdekesek voltak azok a látnivalók (népszokások, divatok, tájak), amelyeket ez a Krone cirkusz vándorlásai során bemutatott. A fandangótól a szirtakiig. A torrero sorsától az Akropolisig. S milyen kiábrándító, hogy mindezt valóban láthattuk, csak a sajtó mortálét nem. Pedig milyen sok szó esett erről. Na majd a folytatásban. Ott aztán igazán. Ha elgondoljuk, hogy mennyi tehetséges magyar artista járja a világot. Például az Eötvösök s más csoportok. Mennyi kalandot éltek át a Gervayék és mások. Milyen érdekes filmet lehetne csinálni a magyar cirkuszi idomárokról. Azt a filmet esetleg éppúgy el lehetne adni itthon — és külföldön —, mint ezt, amelynek íme már készül a folytatása, amelyben valóban látható lesz a Salto mortale. A képen: a tigrisek s az idomárnő azonban igaziak . . . Éljenek a Lajosok! Érdekes Lajos-napi köszöntővel rukkolt ki a tévé. A közreműködő színészek csak Lajosok voltak, s igyekeztek a világ művészetét is maguk hajós képére formálni. De mit művészet! A történelemből is csak az az említésre méltó, ami egy Lajos nevéhez fűződik. Így vált kozmikus méretűvé a névnap. A derűs köszöntő hangulatát nem rontotta, inkább emelte ez a tréfásan öntelt túlzás, ez az öntömjénezés. Elvégre egy évben egyszer van Lajos-nap, legyen akkor minden dicsőség az övék. Mert aztán jönnek a szürke hétköznapok, és a Lajosoknak befellegzett, viszszacsúsznak az átlagnevek színtelenségébe . . . Tulajdonképpen újszerű vállalkozás volt a műsor. Lehel Judit szerkesztő megint valami újjal kísérletezett. A szórakoztatás mezején ez a szerkesztő hölgy vitézkedik a legtöbb harci buzgalommal — noha nem is Lajos. Ez ebben a műsorban mégis csak hátrány. Igaz, Zoltán Pál, a műsor írója se Lajos, de őt legalább nem érheti az elfogultság vádja, önzetlenül ünnepelte verses — vagy inkább csak rigmusos — szövegével a Lalakat. Pali legyek, ha egy Lajos jobban tudta volna csinálni! (A képen: Vass, Cs. Németh, Őze, Balázsovits, Pándy és Básti, valamennyien Lajosok).