Film Színház Muzsika, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-24 / 26. szám
Gáli István jegyzete: A bonyodalmak bonyodalma VOLT EGY ROKONOM, még az ántivilágban, jó harminc évvel ezelőtt: egy falusi asszonyka. Szegény volt az a család, olyan szegény, hogy épp csak egy keresztnév jutott a család tagjainak, más semmi. Ráadásul az asszony, az a rokon Teri, mihaszna asszony volt. Annak tartottuk. Az mindennap úgy főzött ebédet, hogy feltett egy nagy-nagy fazék vizet a tűzhelyre, aztán elindult körbe a konyhában, a házban, a ház körül, a kertben, a szomszédban, és amit talált, kért vagy megszerzett magának, főznivalófélét, azt belehányta a vízbe. Mindig borzasztó rossz, híg levest főzött, de abból viszont sokat. Mert nem csak az volt a baj, hogy szegény volt, hanem az is, hogy nem tudott főzni. Ázsiai se tudott gazdálkodni, amije volt. Sokat gondoltam a Teri néném receptje szerint kotyvasztott híg és zavaros, tengernyi mennyiségű levesekre, amíg a magyar politikai krimit néztem a tévében, négy hosszú folytatásban. Nem merem letenni a főesküt, hogy értettem, amit láttam. Pedig megmagyarázták többször is. A színészek újra és újra magyarázni kezdték egymásnak a bonyodalmakat, az amerikai nyomozó a francia interpolosnak, ketten együtt az olasz detektívfőnöknek, s mindnyájan együtt nekünk a nézőknek. Az utolsó rész előtt még a bemondó hölgy is bekapcsolódott a felvilágosítási kampányba, s neki vagyok a leghálásabb, mert érteni kezdtem a cselekményt. De aztán következett a film, s megint minden újra összekavarodott. Pedig történni már alig történt valami, csak magyarázkodtak a szereplők : négyszemközt, hatszemközt, irodában és pince mélyén, gengszter értekezleten és reprezentatív sajtófogadáson, kihallgatás alatt és nyomozás közben. A gengszterek végül lelövöldözték maguk közt a lelőni valókat, a nemzetközi nyomozótestület szimpatikus férfiai pedig nagylelkűen elhatározták, hogy folytatni fogják a munkát, hiszen ez egy jó alvilági banda, időnként leltárt csinál, és a detektívek helyett — a zavaros vizek öntisztulási folyamata szerint — vállalja az igazságszolgáltatás szerepét is: a főkolomposokat a pokolba küldi. Igaz, egy valamit megértettem a négyrészes tévéfilmből: a bűnözés ma már nemzetközi méretű, s az olasz maffia az amerikai gengszterekkel szorosan összefonódott, soraikban a fasiszta múltú kalandorok és háborús bűnösök is megtalálhatók, s a nagytőke nem olyan finnyás, hogy segítségüket igénybe ne vegye. Ha jól értettem, Gimes György ezt akarta megírni. De érdemes-e ekkora vállalkozásba fogni — négy rész számtalan kitűnő színész! —, egy kesze-kusza forgatókönyv alapján? Mert olvasva se lehetett érthető. Két alapvető hibája van: túl sok mindent zsúfolt öszsze és nem tudta érthetővé tenni a történteket. Ennél jobb politikai krimije volt már a magyar televíziónak. KELETI MÁRTON tulajdonképpen lehetetlenre vállalkozott, amikor filmet próbált készíteni az írott szövegből. A látvánnyal itt semmit se lehetett tisztázni, kimagyarázni. Legfeljebb elviselhetővé tette az egyes folytatásokat. (De nem elhihetővé!) Ebben a sok jó színész segítségére volt a rendezőnek. Hiszen mindig örömmel nézzük Sinkovits Imrét, Tomanek Nándort, Somogyvári Rudolfot, Avar Istvánt, Pécsi Sándort és a többieket a képernyőn. A színészeket figyeltük, mert hogy megszemélyesítenek valakit, azt nem tudtuk elhinni... Ha már mindenképpen le kellett forgatni a rossz forgatókönyvet, vajon nem lett volna-e célszerűbb, mindezt egyszerűbben csinálni? Utólagos bölcselkedés ez, de a néző mégis megkérdezi. A helyszínek is túl rejtélyesek, túl bonyodalmasak voltak. Ezek a túlzások is csökkentették a történet hitelét Ha már úgyis annyit magyarázkodtak a filmben, talán nem kellett volna bemutatni a túlgépesített irodákat, a titkos földalatti építkezéseket, az ezernyi biztonsági intézkedés ellenére is oly könnyen megközelíthető gengszterszentélyeket. Kéthárom rendőrségi irodában elmondhatták volna nekünk a történteket. Rövidebben. Egyetlen , estén. Néhány vágással, beúsztatott fotóval, levetített képpel.A műsorban kell a krimi. Ezt igénylik a nézők. De készítsünk egyszerűbb eszközökkel krimit. A túlméretezettség elárulja: nem értünk még ehhez a műfajhoz. Ezért a műfajt magyarázzuk, nem a cselekményt. Két jelenet a Villa a Lidón című politikai krimiből. Fent: Pécsi Sándor, Tomanek Nándor és Demján Edit; lent: A három nyomozó: Sinkovits Imre, Somogyvári Rudolf és Inke László (Csabafi felv.)