Film Színház Muzsika, 1974. június-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-13 / 28. szám
VARGA GÉZA MUNKA KÖZBEN Kortársunk, a rádiórendező Varga Géza 1958 óta rádiórendező. Amikor a körülhatárolt színpadot a falak nélküli rivaldára cserélte, szabadabbnak hitte-e magát? Úgy érezte, hogy a lehetőségei végtelenné tágultak? — A sztereozás meghonosodásáig a rádiószínház díszlet, maszk, világítás és tér hiányában szegényebb volt, mint a valóságos színpad. Az akciókat dikciók helyettesítették, zenei és zajeffektusok kíséretében vagy kifejező csendekkel körülhatárolva. Sajátságos helyzetéből adódóan a gondolat kifejezése, a jellemábrázolás került a középpontba. Kezdetben a rádió egyszerűen csak közvetített, majd az eszközök feltárásával, gyarapításával új művészeti ág jött létre. Ez már nem közvetítés, alkotás. — Van olyan vélemény is, hogy a rádiószínház több lehet, mint a színpad, mert a hallgatótól fokozottabb részvételt kíván. A képzeletbeli színpadon a gondolatok a valóságnál színesebbek, csapongásukat nem korlátozza egy meghatározott keret. Éppen ezért a rádiójáték éltető eleme a hallgató képzelőereje, ennek hiányában a hatás elsikkad. A hallgató képzeletével lát, magától értetődő, hogy nem létezhetünk a hallás kultúrájának fejlődése nélkül, hiszen azt feltételezve törekszünk a képzelet megindítására. — A képzelet irányításában, befolyásolásában mi a rendező dolga? — Saját belső vízióimat úgy igyekszem közölni, hogy a hallgató elé tárt hangképek a befogadót alkotó munkára serkentsék. Elsődleges a szerep logikájának, gondolat- és jellemvilágának pontos megjelenítése. A színész elveszti saját énjét, mert a látható művekben befolyásoló külsőségek a rádióban nem hatnak; a sűrített gondolkodásra való törekvés a cél. Egy-egy hangszín megválasztásával is segíthetjük a hallgató képzeletének felkeltését, de a basszushoz testesebb, s a tenorhoz szikárabb alak sablonszerű képzettársítása már korszerűtlen. A ma emberét sokféle hatás éri, agyában — mint egy óriási raktárban — gyűjti a legkülönbözőbb impulzusokat. A hangjáték ezeket az elraktározott élményeket szabadítja fel. — Azt mondhatjuk tehát, hogy a gyarapodó élmények hatására képzeletvilágunk is gazdagodik? — Ellenkezőleg: a fantázia sorvadását tapasztalom. A sokféle képinformáció, amely mindent készen nyújt át, kitölti azokat a kereteket, amelyeket addig képzeletünk népesített be. Ahogyan az élő nyelv is szegényedik, fantáziánk színei — használat híján — bizony megkoptak. — Vajon a kapott képek gazdagsága nem éppen segítségére van-e képzeletünknek? Ha már láttam a Hold felszínét vagy az óceán mélyét, adott alkalommal könnyebben el is tudom képzelni. — Csakhogy a rádiójáték képei összefüggésének megértésében nem mindig igazít el a valóság pontos ismerete. Olykor éppen megköt, gondoljunk csak az irrealitás körében játszódó (s napjainkban gyakran hallható) történetekre. A rádiójáték nem egy meglevő képet rögzít, hanem képet alkotó folyamatra késztet. Például: egy tigris fényképe az állat formájára, színeire, tökéletességére irányítja a figyelmet, esetleg elgyönyörködtet, mint bármi hasonló látvány. A rádiójátékban ábrázolt tigris hangja felkeltheti az ember félelemösztöneit, közeli vagy távoli ordítása bizonyos helyzetet jellemez, a hallgató szinte bekiabál vagy benyúl a készülékbe, hogy valakit figyelmeztessen a veszélyre, illetve elrontson végzete elöl. És mit kezdünk valóságos élményeinkkel A vak könnyei című darabban, amely egészében a párizsi Opera előtt álló világtalan ember fejében játszódik? — Az ön munkássága igen széles körű, mégis ha statisztikát készítenénk róla, a számok azt mutatnák, hogy a magyar szerzők műveihez különösen vonzódik. — Ez természetes. Klaszszikusaink felidézése szinte kötelesség. A kortárs írók mai életünket ábrázoló írásai pedig magától értetődően közel állnak hozzám. örvendetesen bővült a hangjátékot írók köre. Sokan találják meg kifejező eszközeiket ebben a műfajban méghozzá úgy hogy mindjobban eltérnek a dikció-drámák hagyományaitól. Gyárfás Miklós, Kamarás István, Maróti Lajos, Szakonyi Károly, Vámos Miklós, Vészi Endre és mások számára ma már a sztereóban gondolkodás sem idegen. Az írókkal való — néha vitákkal élénkített — együttműködés az évek során sok nemes gyümölcsöt érlelt. Például annak elismerését, hogy a gondolat kifejezésének a szöveg — a szájbarágás — nem egyetlen eszköze. Mocsár Gábor Menekülők című, bemutatásra váró drámájában természetes hangeffektusok erősítik vagy helyettesítik a szavakat. Egy nagy drámai pillanat tetőfokán a bevágó éles fúróhang metszi el a jelenetet. A megoldás a hallgatóra marad ... — Valamit alkotó módszeréről ... — A darabot apró mozaikokra szedem szét, minden jelenetben, de minden egyes mondatban is megkeresem a konfliktus kifejezésének lehetőségét. Az a jó, ha a mondatok egy cél felé „mozognak”. A jellemek nagyon pontos meghatározására törekszem. Az egész darabon belül pedig úgy gazdálkodom a rádiós eszközökkel, hogy képzeletének megindítására serkentsem a hallgatót. — Vágyai? — Tovább kutatni az eszközöket, a sztereofónia és a kvadrofónia lehetőségeinek alkalmazásával. A Bozó László főrendező vezette kísérleti stúdiónkban már messze a jövőben járunk. Jó lenne, ha a megfelelő készülékek elterjedésével a közönség is mielőbb követne bennünket. Annyit mondok: érdemes! Folytatom a kísérletezést az új kifejezések keresésében, ahogyan erre az Árgirus királyfi vagy Juhász Ferenc költeményeinek oratórikus feldolgozása is utalt. A rendező interpretáló művész, egy másik ember művével való találkozásában fellobbant ihlető vezet új alkotáshoz, az előadáshoz. Ennek jegyében szeretnénk közreműködni a nagykorúsodott rádiójáték művészi rangjának megerősítésében. Simon Emil Varga Géza rendező megbeszél egy jelenetet Szabó Gyulával