Film Színház Muzsika, 1974. június-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1974-11-30 / 51. szám
Amikor felkeresem Kodály Zoltárnét — Sárikát — valósággal elérzékenyülök, hiszen a régi, köröndi otthont ugyanúgy, ahogy évről évre megintcsak egykori jó ismerős mivoltában látom viszont. Minden a megszokott helyén, az ódon bútorok, a képek, a népművészet remekei, kancsók, szőttesek, hímzések, az évszázados emlékek egymástól elválaszthatatlan békességben élik tovább a maguk életét, mintha Kodály Zoltán ma is közöttük járna-kelne. A nyitott zongorán könyvek, kották, kéziratok jólesen ismerős, eleven rendetlensége. Csak a falakat festették frissen, az ajtókat mázolták újra, minden ragyog, fénylik ... Sárika őrzi a lángot, őrzi a légkört. Elképesztő akaraterő fűti. Pedig beszédhangja csakúgy, mint évekkel ezelőtt ma is kislányos szelíden csilingel, s egész lényét Botticelli nőalakjainak pasztellszínei lengik körül. Amikor azt kérdezem tőle, mit csinál mostanában, azt feleli: egyszerre sokfélét. Hogy mi az a sokféle? Ma például Debrecenben járt, meglátogatta a Kodály-kórust, megnézte új épületüket. S alighogy hazaérkezett, beszélgetésünk közben is, szakadatlanul szól a telefon. Sárika tárgyal, határoz, intézkedik. A legégetőbb dolga most a kecskeméti Kodály Intézet megszervezése. Már renoválták és átalakították, az 1735-ben, kispénzű szerzeteseknek épült hajdani kolostort, az új Intézet jövendő hajlékát. — Jövő nyáron már nyitunk — mondja Kodályné. — Egyéves továbbképző bentlakásos tanfolyamokat szervezünk külföldi zenetanároknak, s úgy tervezzük, hogy a nyaranta Amerikában tanító egyikmásik tanárunk, vagy Erdei Péter, az Intézet igazgatója, kint a helyszínen felvételezteti a jelentkezőket. Válogatni szeretnénk, hogy csakis a legjobbak kerüljenek az Intézetbe. Persze hazai tanároknak is rendezünk időszakos kurzusokat, ezek többnyire egy-egy meghatározott témához kötődnek. Kecskemétet, Kodály Zoltán szülővárosát, már jónéhány külföldi muzsikus ismeri, hiszen Kodályné már két alkalommal rendezett ott nemzetközi, nyári szemináriumot. Szervezői tehetsége szembeszökő. Vajon, ösztökélte-e annak idején Kodály Zoltán, hogy ezt a képességét csiszolja, fejlessze? — Sok mindent rám bízott. Főképp a napi ügyek intézését. — Volt-e szó már Kodály életében is Kodály Intézet létrehozásáról? — Erről sohasem volt szó. Ez nekem jutott eszembe, és örültem, amikor hét évvel ezelőtt Kecskemét városa jelentkezett és minden segítséget felajánlott. Az a fő célunk, hogy a Kodály-módszert a maga hiteles, eredeti voltában őrizzük meg. A módszer elvei tananyaggá váltak szerte az országban, és sokhelyütt túl a határainkon is, de Kodály maga sosem rögzítette nyomtatásba, módszertankönyvbe. Mégis tanítják, ahány tanár, annyiféle változatban. S ez a jó, ez a szándékunk, hogy a módszer a tanár egyéniségéhez idomuljon, hogy az önálló kezdeményezések megvalósuljanak. A lényeg csak az, hogy jól megértett alapról induljanak el. — Sokféle gondot hordoz a vállán. Pedig tudjuk, az évad túlnyomó részét Berlinben tölti__ — Ott tanulok énekelni, már negyedik éve. A berlini főiskola rendkívüli hallgatója vagyok. — Ki a mestere? — Dagmar Freiwald- Lange professzorné. Az én hangomat eleinte lassan kellett bontogatnia. De most már sok áriát is tanulok, s nagy gyönyörűséggel Intézet Kodály Zoltán szülővárosában A belőle kisugárzó erő engem is ösztönzött Kodály Zoltánné: „Jövő nyáron már nyitunk...” „Sokat zongoráztunk együtt, főképp szimfóniákat...”