Film Színház Muzsika, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1978-01-07 / 1. szám
film , színház muzsika L_J A címlapon: BALÁZSOVITS LAJOS a Vígszínházban bemutatott Harold Pinter-mű, A gondnok egyik szereplője (Domonkos Sándor felv.) A hátsó borítón: SIMÁNDY JÓZSEF és PITTI KATALIN a televízióban e héten bemutatott Otellóban (Komáromi Gábor felv.) A hét bemutatóiból JANUÁR 9-15. FILM (5-én) Zsebpénz (francia), A hosszú út (román), A mi csendes emberünk (NDK) SZÍNHÁZ Nemzeti Színház: Shakespeare: Téli rege (12.), Szegedi Nemzeti Színház Kamaraszínháza: Shaw: Sosem lehet tudni (13.), Budapesti Gyermekszínház: Frank L. Baum: Óz, a nagy varázsló (14.), Thália Színház: Örkény István: Tóték (14.). MUZSIKA Erkel Színház: André Chénier (14). Zeneakadémia: a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, vez: Kórodi András, közr: Bálint Mária (9.), Ránki Dezső zongoraestje (10.), MAY Szimfonikusok, vez: Margittay Sándor, közr: a Budapesti Kórus (11.), Szabó Csilla zongoraestje (12.), a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara, vez: Pál Tamás, közr: Ránki Dezső (13.), Zempléni Kornél zongoraestje (14), Zeneakadémia Kisterem: Dukay Barnabás— Jeney Zoltán—Kocsis Zoltán-Sáry László— Vidovszky László: Hommage a Dohnányi, közr.: a KISZ Központi Művészegyüttes Új Zenei Stúdiója (13.), Gyermán István hegedűestje, zongorán közr.: Bánky József (14.). A dialógust ezen a héten magáról a „Párbeszéd”-rovatunkról kezdjük. Olvasóink több levélben írnak arról, hogy milyennek képzelik az ideális kapcsolatot a szerkesztőséggel. Természetesen ezt a kapcsolatot nem egyszerűen szerkesztői üzeneteink jelentik. A Film Színház Muzsika minden írása, közleménye ennek a kapcsolatnak a szolgálatában áll, a második oldalunkon a kiemelt, levélben megírt problémákra válaszolunk. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy ezek megfeleljenek az olvasói igényeknek. Éppen ezért örülünk azoknak a leveleknek, amelyek ehhez a kérdéshez szólnak hozzá. Különösen érdekes gondolatokat közöl velünk heti postánkban Mezei Teréz (5600 Békéscsaba, Ságvári u. 16.), ezért hosszabban idézünk leveléből: □ „Szeretem a „Párbeszéd” — eltekintve a címétől — című rovatot. Nagyon becsületesnek tartom, az olvasó iránti tiszteletnek, hogy közlik leveleinket és a válaszokat. Nagyon is szükség van az őszinte, kritikus és önkritikus kontaktus megteremtésére a szerkesztőség és az olvasók között. Méltányolom, hogy amennyiben az olvasónak van igaza egy-egy témában, úgy az igazat az olvasónak „adja” a szerkesztő. Tehát nemcsak a dicsérő, elismerő, hanem a kritizáló, esetleg elmarasztaló dolgokat felvető levelekből is „mernek” idézni. Azt is helyeslem, hogy a közérdeklődésre számot adó kérdéseket tartalmazó levelekből idéznek. Ez egyáltalán nem elhanyagolható szempont, hiszen a közönség véleményére vonatkozhat az akár a színházi, filmbemutatókra, a kritikusok munkájára, a bérletrendszer problémájára, sőt még a fővárosi művészek vidékre történő szerződésére, és még sok egyéb kérdésre is — általában olvashatjuk a „Párbeszéd” című rovatban. Azért is foglalkozom ennyit ezzel a rovattal, mert meg szeretném említeni, hogy a „Párbeszéd” szót helytelennek tartom. Az az érzésem, hogy nem tükrözi kellően, hogy tulajdonképpen ez a rovat hivatott az olvasó gondolataira reagálni. Tapasztalatom szerint a lapot nem rendszeresen olvasó elsiklik a „Párbeszéd”nél, nem olvassa el, vagyis a cím nem hívja fel kellően a figyelmét, hogy igenis érdemes elolvasni ezeket a sorokat.” □ ígéretet teszünk olvasónknak: megfontoljuk javaslatát. Nem gondoljuk azonban azt, hogy mindenki anynyira elégedett, mint Mezei Teréz. Magunk sem vagyunk azok. Kászonyi János budapesti olvasónk például így ír erről: □ „Nem firtatom, hogy miért más a véleményem, mint a lap kritikusának. Igazuk van abban, hogy ahányan néznek egy színházi előadást vagy filmet, annyi vélemény alakulhat ki. Csak a szerkesztőség iránti tisztelettel kérdezem, hogy közölnének-e olyan kritikát is, amit például olvasó küld be? És közölnék-e akkor is, ha más véleményt tükröz, mint ami a lapban megjelent?” Olvasónk iránti tisztelettel válaszoljuk: minden megalapozott és jó írásnak helyt adunk Azt természetesen ne kívánja tőlünk, hogy színházi és filmkritikáinkat olvasólevelekkel helyettesítsük, de „Párbeszéd” rovatunkban vagy akár más helyen is mindig szívesen közlünk ellenvéleményt. □ Hónapokon át kaptuk azokat a leveleket, amelyekben olvasóink lapunk és elsősorban színes oldalaink technikai színvonalát sérelmezték. Az utóbbi időben csak jeleztük: nem kívánunk ígérgetni, hiszen ezek a technikai kérdések — bármennyire is igyekezett a szerkesztőség, hogy formájában is megfelelő színvonalú lapot biztosítson olvasóinknak —, nem a mi hatáskörünkbe tartoztak. Nem tartoznak ezután sem, legfeljebb anynyiban, hogy kéréseinknek megfelelően intézkedés történt: a Film Színház Muzsikát az Athenaeum nyomda újabb gépsora készíti a jövőben. Reméljük, olvasóink közmegelégedésére. □ Gyors válasz Kiss Jánosnak (3384 kisköre: a Lila ákácot Herényi Imre rendezésében Úri István, Szilvási Annamária, Greguss Zoltán, Tolnay Klári és Márkus László főszereplésével 1968. március 16-án mutatta be a Madách Kamaraszínház. Párbeszéd EZÚTTAL A SZERKESZTŐI ÜZENETEKRŐL 2 Tóték Az első olyan eset az életemben, amikor az emlékezet határain belül kerül sor arra, hogy újra játsszak egy szerepet. Számomra a próbafolyamat kezdeti szakasza volt a legnehezebb, mert egykori partnereim — Latinovits Zoltán, Somogyvári Rudolf — hangja még viszszacsengett, így nemcsak színészi, de emberi próbatétel is volt újra felvenni Tót Lajos tűzoltóparancsnok öltözékét, szervilis jellemét, önmagát tragédiába, az Őrnagyot végletekbe sodró lényét. Érdekes, színes ember az Őrnagy — Harsányi Gábor játssza most —, Tóték figyelme benne összpontosul. Hiszem, hogy az Őrnagy és Tót egy ember két vetülete. Az egyik a parancsoló, a kívánságok, a gondolatok kitalálását, teljesítését mindenkor elváró, a másik az állandó kiszolgáló, az elvárások végrehajtója. Tóték egy halvány reményért fizetik az óriási áldozatot, ássák magukat egyre mélyebben, már-már komikusan a tragédiába. Az Őrnagy és Tót között talán az a legnagyobb különbség, hogy Tót az Őrnagynál hamarabb veszi észre, hogy közeledik a tűrőképesség határa. Már elérkeztem oda, hogy új partnereim hangja hozzám szól, elmélyülésre késztetve. A szituációkat újra felfedezem, és megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy a darab, a szerep korábbi ismeretében újabb és újabb apró árnyalattal foglalkozzam, csiszoljam az egyszer már birtokomba vett szerepet. Az Örkény-dráma Thália színházbeli felújításáról mondja a tűzoltóparancsnokát játszó NAGY ATTILA.