Film Színház Muzsika, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

1978-01-07 / 1. szám

film , színház muzsika L_J A címlapon: BALÁZSOVITS LAJOS a Vígszínházban bemutatott Harold Pinter-mű, A gondnok egyik szereplője (Domonkos Sándor felv.) A hátsó borítón: SIMÁNDY JÓZSEF és PITTI KATALIN a televízióban e héten bemutatott Otellóban (Komáromi Gábor felv.) A hét bemutatóiból JANUÁR 9-15. FILM (5-én) Zsebpénz (francia), A hosszú út (ro­mán), A mi csendes emberünk (NDK) SZÍNHÁZ Nemzeti Színház: Shakespeare: Téli re­ge (12.), Szegedi Nemzeti Színház Ka­maraszínháza: Shaw: Sosem lehet tudni (13.), Budapesti Gyermekszínház: Frank L. Baum: Óz, a nagy varázsló (14.), Thália Színház: Örkény István: Tóték (14.). MUZSIKA Erkel Színház: André Chénier (14). Zeneakadémia: a Budapesti Filharmó­niai Társaság Zenekara, vez: Kórodi András, közr: Bálint Mária (9.), Ránki Dezső zongoraestje (10.), MAY Szimfo­nikusok, vez: Margittay Sándor, közr: a Budapesti Kórus (11.), Szabó Csilla zon­goraestje (12.), a Magyar Rádió és Te­levízió Szimfonikus Zenekara, vez: Pál Tamás, közr: Ránki Dezső (13.), Zemp­léni Kornél zongoraestje (14), Zene­­akadémia Kisterem: Dukay Barnabás— Jeney Zoltán—Kocsis Zoltán-Sáry László— Vidovszky László: Hommage a Dohnányi, közr.: a KISZ Központi Művészegyüttes Új Zenei Stúdiója (13.), Gyermán István he­gedűestje, zongorán közr.: Bánky József (14.). A dialógust ezen a héten magáról a „Párbeszéd”-rovatunkról kezdjük. Olvasó­ink több levélben írnak arról, hogy milyennek képzelik az ideális kapcsolatot a szerkesztőséggel. Termé­szetesen ezt a kapcsolatot nem egysze­rűen szerkesztői üzeneteink jelentik. A Film Színház Muzsika minden írása, közleménye ennek a kapcsolatnak a szolgálatában áll, a második oldalun­kon a kiemelt, levélben megírt prob­lémákra válaszolunk. Nagyon fontos­nak tartjuk, hogy ezek megfeleljenek az olvasói igényeknek. Éppen ezért örülünk azoknak a leveleknek, ame­lyek ehhez a kérdéshez szólnak hoz­zá. Különösen érdekes gondolatokat közöl velünk heti postánkban Mezei Teréz (5600 Békéscsaba, Ságvári u. 16.), ezért hosszabban idézünk leveléből: □ „Szeretem a „Párbeszéd” — el­tekintve a címétől — című rovatot. Nagyon becsületesnek tartom, az ol­vasó iránti tiszteletnek, hogy közlik leveleinket és a válaszokat. Nagyon is szükség van az őszinte, kritikus és önkritikus kontaktus megteremtésére a szerkesztőség és az olvasók között. Méltányolom, hogy amennyiben az ol­vasónak van igaza egy-egy témában, úgy az igazat az olvasónak „adja” a szerkesztő. Tehát nemcsak a dicsérő, elismerő, hanem a kritizáló, esetleg elmarasztaló dolgokat felvető levelek­ből is „mernek” idézni. Azt is helyes­lem, hogy a közérdeklődésre számot adó kérdéseket tartalmazó levelekből idéznek. Ez egyáltalán nem elhanya­golható szempont, hiszen a közönség véleményér­e vonatkozhat az akár a színházi, filmbemutatókra, a kritiku­sok munkájára, a bérletrendszer problémájára, sőt még a fővárosi mű­vészek vidékre történő szerződésére, és még sok egyéb kérdésre is — álta­lában olvashatjuk a „Párbeszéd” cí­mű rovatban. Azért is foglalkozom ennyit ezzel a rovattal, mert meg sze­retném említeni, hogy a „Párbeszéd” szót helytelennek tartom. Az az érzé­sem, hogy nem tükrözi kellően, hogy tulajdonképpen ez a rovat hivatott az olvasó gondolataira reagálni. Tapasz­talatom szerint a lapot nem rendsze­resen olvasó elsiklik a „Párbeszéd”­­nél, nem olvassa el, vagyis a cím nem hívja fel kellően a figyelmét, hogy igenis érdemes elolvasni ezeket a so­rokat.” □ ígéretet teszünk olvasónknak: megfontoljuk javaslatát. Nem gondol­juk azonban azt, hogy mindenki any­­nyira elégedett, mint Mezei Teréz. Magunk sem vagyunk azok. Kászonyi János budapesti olvasónk például így ír erről: □ „Nem firtatom, hogy miért más a véleményem, mint a lap kritikusá­nak. Igazuk van abban, hogy ahányan néznek egy színházi előadást vagy fil­met, annyi vélemény alakulhat ki. Csak a szerkesztőség iránti tisztelet­tel kérdezem, hogy közölnének-e olyan kritikát is, amit például olvasó küld be? És közölnék-e akkor is, ha­ más véleményt tükröz, mint ami a lapban megjelent?”­­ Olvasónk iránti tisztelettel vála­szoljuk: minden megalapozott és jó írásnak helyt adunk Azt természete­sen ne kívánja tőlünk, hogy színházi és filmkritikáinkat olvasólevelekkel helyettesítsük, de „Párbeszéd” rova­tunkban vagy akár más helyen is mindig szívesen közlünk ellenvéle­ményt. □ Hónapokon át kaptuk azokat a leveleket, amelyekben olvasóink la­punk és elsősorban színes oldalaink technikai színvonalát sérelmezték. Az utóbbi időben csak jeleztük: nem kí­vánunk ígérgetni, hiszen ezek a tech­nikai kérdések — bármennyire is igyekezett a szerkesztőség, hogy for­májában is megfelelő színvonalú la­pot biztosítson olvasóinknak —, nem a mi hatáskörünkbe tartoztak. Nem tartoznak ezután sem, legfeljebb any­­nyiban, hogy kéréseinknek megfelelő­en intézkedés történt: a Film Színház Muzsikát az Athenaeum nyomda újabb gépsora készíti a jövőben. Re­méljük, olvasóink közmegelégedésére. □ Gyors válasz Kiss Jánosnak (3384 kisköre: a Lila ákácot Heré­nyi Imre rendezésében Úri István, Szilvási Annamária, Greguss Zoltán, Tolnay Klári és Márkus László fősze­replésével 1968. március 16-án mu­tatta be a Madách Kamaraszínház. Párbeszéd EZÚTTAL A SZERKESZTŐI ÜZENETEKRŐL 2 Tóték Az első olyan eset az életemben, ami­kor az emlékezet határain belül kerül sor arra, hogy újra játsszak egy szere­pet. Számomra a próbafolyamat kezdeti szakasza volt a legnehezebb, mert egykori partnereim — Latinovits Zoltán, Somogyvári Rudolf — hangja még visz­­szacsengett, így nemcsak színészi, de emberi próbatétel is volt újra felvenni Tót Lajos tűzoltóparancsnok öltözékét, szervilis jellemét, önmagát tragédiába, az Őrnagyot végletekbe sodró lényét. Érdekes, színes ember az Őrnagy — Harsányi Gábor játssza most —, Tóték figyelme benne összpontosul. Hiszem, hogy az Őrnagy és Tót egy ember két vetülete. Az egyik a parancsoló, a kí­vánságok, a gondolatok kitalálását, tel­jesítését mindenkor elváró­­, a másik az állandó kiszolgáló, az elvárások végre­hajtója. Tóték egy halvány reményért fi­zetik az óriási áldozatot, ássák magu­kat egyre mélyebben, már-már komiku­san a tragédiába. Az Őrnagy és Tót kö­zött talán az a legnagyobb különbség, hogy Tót az Őrnagynál hamarabb veszi észre, hogy közeledik a tűrőképesség határa. Már elérkeztem oda, hogy új partnereim hangja hozzám szól, elmé­lyülésre késztetve. A szituációkat újra felfedezem, és megengedhetem magam­nak azt a luxust, hogy a darab, a sze­rep korábbi ismeretében újabb és újabb apró árnyalattal foglalkozzam, csiszol­jam az egyszer már birtokomba vett szerepet. Az Örkény-dráma Thália színházbeli felújításáról mondja a tűzoltóparancsnokát játszó NAGY ATTILA.

Next