Film Színház Muzsika, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1978-03-18 / 11. szám
pírvirágok, amely ugyancsak a társadalmi egyenlőtlenségek feszítő erejét, a kitörés vágyának azonban — éppen mert gondolatilag rendezetlen, anarchizmusba forduló akcióiról szól —, torzult formáját ábrázolja. A mexikói nyomornegyedek lakói törnek be itt a gazdagok világába, mintegy „beköltöznek” a jólétbe, s azután törik, zúzzák, pusztítják azt érthető dühvel, de értelmetlenül. A terrorista hajlamok kibontakozásának analízisét adja már értelmesebben és filmként is hatásosabban a Nagy szerelem című belga—francia film, amely a polgári család és életforma hazugságait tagadó, majd az ellen lázadó fiatalembert vezeti el az anarchisták iránti rokonszenvig, az első „akcióban” való részvételig, s az ott bekövetkező halálig. Ezzel az értelmetlen halállal a film egyúttal, mintha azt is el akarná mondani, hogy a társadalmi harcnak ez a módszere eleve kudarcra ítélt. Hogy ekképpen gondolkozhassunk Rabinowitz rendező filmjéről, abban két kitűnő színész értelmező alakítása lehet segítségünkre: a tragikus hőst Lamy Frey játssza, az érte és ellene küzdő, halálát mélyen megszenvedő szerelmes nőt a zseniális Geraldine Chaplin. Sorolhatnánk még a választott témához kötődő filmeket, bár tapasztalhattuk, hogy így-úgy szinte valamennyi jelentősebb film rokonságot tart a témával. Például Jerzy Kawalerowitz műve, Az elnök halála is, amely Lengyelország első köztársasági elnökének halálában, pontosabban szólva, egy értelmiségi terrorista gyilkos akciójának ábrázolásában, mintegy az anarchizmusnak, a fasizmussal rokonságot tartó természetének elemzésével e „mozgalom" előtörténetét tárja fel. E film ugyan díjat (második díjat — sok más filmmel együtt az Ezüstmedvét) — kapott a zsűriből, de mintha a testület ezúttal kevesebbet törődött volna a filmmel, „mint olyannal” és többet a „taktikával”. Ámbár a „taktika” is jó szándékú, vagy legalábbis annak tekinthető. Hiszen az „Aranymedve” nagydíjat, amely a Franco-korszak után demokratizálódó spanyol közéletet filmben is kifejező művek közös érdemeit ismerte el, rendhagyó módon nem egy filmnek, hanem a „nemzeti programnak” ítélték oda. Ez a döntés mégiscsak a nemzetközi filmvilágnak azt az állapotát tükrözi, amely a mai világkép változását még nem tudta a filmművészet újabb korszakának érvényes tükrözéseként fölfogni, megmérni. Éppen ezért örömünkre szolgálhat, hogy a magyar versenyfilm, Simó Sándor Apám néhány boldog éve című munkája, filmi érdemei és társadalmi-történelmi elemzése révén nyerte el a nemzetközi kritikuszsűri első díját. A magyar filmnek még mindig nagy tekintélye van ezeken a fesztiválokon, amelyek az elmúlt években fokozatosan közelednek a sztárfelvonulásoktól az embereket igazán foglalkoztató gondolatok filmbéli megfogalmazása felé. H. O. Papírvirágok. A mexikói film rendezője és főszereplője Gabriel Hetes — (Tina Romeróval) Az első díjat nyert spanyol filmprogram egyik műve a Max beszélgetései, egy ötvenéves férfi elmagányosodásáról, annak okairól szól. (A főszerepben Ignacio Fernandez de Castro, partnere Myriam Maezán) rát formál, de zseniális emberábrázoló tehetségével sokkal többet. Most is, mint annyi más szerepében egy teljes sorsot sugall játékával. Azt is tehát, ami nincs leírva a szerepben, amire még csak utalás sincs sok esetben, vagyis amit csak Dayka tud arról az emberről, akit megelevenít. Azt hiszem, a megírt szerepnél is jobban érdekli mindig az, ami nincs a darabban; nincs úgy, hogy az író beleírta volna, ám jelen van az élet diktálta igazságként. Ezeket az igazságokat, hiteles motívumokat keresi Dayka Margit az alakok megformálása közben. S ezért lesznek olyan súlyosak a figurái, mert nemcsak tálentuma jóvoltából eljátszsza, hanem a valóságból megteremti őket. Érdekli embere múltja, a darabon kívüli és túli élete is. A Pokoli disznótor előjátéka végén megjelennek a játszó színészek, a vásári kikiáltó bemutatja őket. Dayka úgy áll ott ebben az első percben fekete rékliben, fekete szoknyában, fekete kendővel keretezett sápadt arcával, mint egy fotográfus előtt, mintha ebben az interregnumban, ebben a családjától háborítatlan pillanatban még büszkén meg akarná mutatni, meg akarná örökíteni, ki és mi volt ő valamikor: gazdasszony, akit tisztelet övezett a faluban, aki ért annyit, mint más, aki maga rendelkezett az életével, míg a fiatalok kenyerére nem szorult. Egy pillanat ez, mert azután a kezdődő játékban már hallgass a neve, egyszeriben riadt anyóka lesz; révedő, megtört tekintetében az elsuhant évek, a mostani megalázottság. Egy-egy szárnyszegett mozdulatával még érezteti, hogy nem hiheti a rámért kiszolgáltatottságot, de már szűkölve hátrál a durva parancsokra; megbántottságában alázatos, panaszait félelme szorítja tússzá, s lám, könyörgés is alig van a szemében, amikor lánya gyűlölködve pöröl vele. Az említett kezdeti képtől idáig Dayka egy hangszínnel, egy ajakrándulással, egy kézmozdulattal vagy egy fojtott jajongással elénk tár egy egész emberéletet; az öregasszony sorsának mélyébe világít. S mindehhez igen rövid játékidő, s mindössze talán tizenöt-húsz mondat áll rendelkezésére. Mégis megdöbbentően sokat tud elmondani. S tetőzi ezt még a halál előtti pillanatok átélésével, ahogy öregasszonya segítségért esdeklőn, de a magárahagyatottságot szinte elfogadón verdes utolsó erejével az életért. A reménytelenség feneketlen kútját nem is annyira a halálfélelem, mint inkább az immár teljesen bizonyossá vált szeretetlenség-érzés fantasztikus színészi megmutatása teszi rettenetessé. És még azután is — ami már csoda — a kiterített tetem-mi volt is alkalom a színésznőnek, hogy a sorsívet befejezze: élettelenné ernyedten fekszik, ám öszszekulcsolt keze oly méltósággal merevíti karjait melle fölé, hogy megértjük: a test megszabadult a gyötrelmek poklából. Ezzel mintegy a folyamatosságot is biztosítja a darab befejezéséig, amikor is viszontlátjuk már fehérbe öltözötten, a halál utáni átváltozásban, és megtudjuk, hogy boszorkánnyá lett, de amolyan tündér-boszorkává, akitől csak a vele gonoszul bánóknak van félnivalójuk, de sem a más megalázóitoknak, sem a jóravaló népeknek nincsen. Boszorkasága bájjal és humorral ruházza fel; arca kedvessé szépül, pajkos örömmel fogadja jótét lélekké változását; mintha kislánykorába repítette volna vissza az idő, a mesék igazságtermő világába. 13