Film Színház Muzsika, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1981-08-22 / 34. szám
i s áthaladásunk az átmenetek között. Nem közlekedési szakkifejezésekkel játszunk, ha ugyan nem tekintjük utunkat-életünket valamiféle közlekedésnek is, most inkább egy mélyebb érintésre-kapcsolódásra gondolunk. Arra, ami hozzáköt az érzékeink és szellemünk számára fontoshoz, ami belesodor egy másféle város, utca, folyópart, egy másféle képtár vagy színház áramkörébe. Átutazni szeretek csak egy távoli városon, vagy hosszabb ideig élni is benne, mindössze rögzíteni magamban futó jeleneteit, vagy lakni, olvasni, dolgozni is ott, visszamenni egy templomba, múzeumba, legalább kétszer leülni egy teraszra, egy folyómenti padra. Igen így: jóllakatni csak a beleérző képességet, hogy aztán kedvére működhessen, amíg tud a megőrzött pillanatokból táplálkozva, vagy mélyebben részesnek lenni az élet folyamataiban, hogy jöhessen a jól ismert reggeli ébredés, a csatangolás, például ezeken a firenzei utcákon, a levegő még nagyon hűvös, de a nap már mégis mindent megfényesít, egy koszos oszlophoz dőlve bámulni a Santa Maria Novella homlokzatát, miközben mellettünk egy fiú és egy lány csókolódzik. Most annyi időt töltöttem Firenzében, amennyi több, mint egy átutazás, de kevesebb, mint egy „benne élés'’. Mégis ott voltam. Kivételes szerencse az ilyen, akárhányszor járt az ember egy városban. A Rassegna Internazionale dei Teatri Stabili tartotta tizennegyedik előadás- és vitasorozatát. 1965 óta rendezik meg ezt a programot, a világ minden részéből érkeznek együttesek és színházi szakemberek (Magyarországról eddig a Madách Színház és a Vígszínház társulata járt itt, ebben az évben a Stúdió K. a Woyzeck-et hozta el és szép sikert aratott). Az eszmecsere tartalmát, amely az előadásokat kísérte, így foglalhatom össze: a személyiség válsága és a mai színház. A társulatok váltakozó művészi sikerrel ehhez a témához vonultatták fel a műveket, többnyire azon a skálán, amit Büchner nevével kezdhetünk és Samuel Beckettével zárhatunk. A majd félszáz, a világ különböző városaiból, és az ugyanennyi, Olaszországból összesereglett rendező, igazgató, drámaíró, kritikus délelőtt elővezette, körüljárta korunk nagy témáját, a válságban élő személyiség problémáját, szembesítette ezt a csonka személyiséget a létválsággal küszködő színházzal, este viszont a társulatok egyszerre négy színpadon mondták ki a maguk ítéletét a témáról, miközben a vitatkozók nézőként is részvevők maradtak. De abban az átmeneti világban, amit ilyen módon a művészek és a szellem emberei felmutattak, egyszeriben megszűnt az ottlévő átmenetisége. Pedig, mondom, ez az „ottlét” több volt, mint átutazás, kevesebb, mint valamilyen beilleszkedés, tehát valójában maga volt a manifesztált átmenetiség. És mégsem. Mert a személyes, az Egész átmenetiségével találkozott, amit ezúttal a program, a színházművészet és a teória eszközeivel még csak jobban kifejezett. Mindez azonban inkább valamiféle atmoszférára utal, ezért hadd tegyem hozzá, hogy az előadások, a viták jellegzetessége az analízis volt. A vendég így őszinte irigységgel élvezte, amint rendezők és színházi teoretikusok, a vezértémához is, a részletekhez is úgy szóltak hozzá, hogy kiderült, ami nálunk ritkaság: pontosan felmérték nemzeti színjátszásuk a mait megelőző szakaszainak karakterét, értékeithiányait. A szembenézés szakszerűsége és erkölcse, mondhatjuk némi nosztalgiával. Része ez, bármilyen, színházi élet egészséges igyekezetének, ami nélkül csak áttekintés és tendencia nélküli rögtönzésekre alkalmas a színház Néhány napra elvegyültünk ebben a felvillanyozó, és csak néhol frázisokkal hivalkodó programban. Otthonosságunk arra utalt, hogy foglalkoztathat munkánkban bármiféle más téma, mint a jó huszárló a trombitahívásra, felkapjuk fejünket, ha valóban a színház lényegéről hallunk. Otthonosságunk másik forrása, annak a magyar drámaírónak jelenléte és segítsége, aki immár négy évtizede irodalmunk utazó nagykövete is, aki most Fiesole-ben él, és Firenzében tanít. Hubay Miklós, az „átutazás” művészetté-szolgálattá emelt életformájában segíti az átutazót, aki az ő társaságában az akritmiás világ kurta nappaljain-éjszakáin camparival töltött vendégpohara felett elmerengve, még könnyebben köti rövid utazása villanásait élete hétköznapi töprengéseibe. Sándor Iván A felső képeken: Giuliana Scabia társulata a Levél Dorottyához című produkció egyik jelenetében . Jelenet a Stúdió K. Woyzeck előadásából, jobbra Fodor Tamás, az előadás rendezője # Kafka A per című művének színpadi változata a lengyel Teatr Stúdió előadásában . Az alsó képeken: Büchner Woyzeckjének egy másik változata (Schauspielhaus, rendező Matthias Langhoff), és Bábel Alkony című drámájának egy jelenete a jugoszláv Drámai Színház előadásában 12