Film Színház Muzsika, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-27 / 17. szám
„Ami a szívemen, a számon” — idézhetném a réges-régi Behár György-slágert, jellemezvén jegyzetírói szándékaim tömör foglalatát. Sajnos, a szövegíró nevét elfeledtem, vigasztal, hogy a műsor gazdái is. Behár György hetvenéves, ám, mint megtudhattuk, negyvenesztendősen adta fejét az iparszerű termelésre, a slágergyártásra. Épp akkor, mikor feltűntek a máig ható mesterek, természetesen az akkor még létező Vasfüggöny mögött. Amiből Behár György mit se okult, csinálta tovább filmzenéit, szimfonikus költeményeit, musicaljeit, dalait, nótáit. Bár nem vagyok a rajongója, de tisztelem sokoldalúságát, népszerűségigényét, közhasznúságát. Az új előadók közül nem mindenki tudott kulcsot találni a régi dalokhoz. Volt, aki túljátszotta, volt, ki dobta, volt, ki csak úgy eldalolta. Tanulságos lett volna, ha legalább egyszer felcsendül a régi felvétel, a régi hanglemez. Tanulságos lett volna, mert észrevehettük volna, hogy ami évtizedekkel ezelőtt a szívünkbe markolt, mellőzött szinte minden technikai csudálatosságot. És mégis szólt... nem a rádióból, a lemezjátszóból, de belülről. A televízió kezdi felfedezni Kishonti Ildikó kivételes képességeit: hagyja énekelni. Hogy, hogy nem, de most is kimagaslott a mezőnyből. Hangja operai nagyságrendű, előadásmódja az egészen nagy elődöket juttatja eszembe. Nem azért, mert utánozza őket, hanem azért, mert ő is, akárcsak ők, személyiségek. S ha a személyiség annyi munkával, tehetséggel párosul, mint esetében, akkor valahány alkalommal rendkívüli az eredmény. A műfaj — általában vett — értékességétől vagy értéktelenségétől függetlenül. TALÁLKOZÁS A FILOZÓFUSSAL Ami a szívemen, a számon — ily könnyedséggel akkor is bajos közeledni e korszak egyik legnagyobb filozófusához, Lukács Györgyhöz, ha van egyáltalán a szívünkön valami, valaki. Kovács Andrásnak volt szíve 15, azaz tizenöt esztendővel ezelőtt órákat tölteni az akkor 85 éves tudóssal, egy kamera és operatőr társaságában. Tehette, mert tudta, amit mára már mindannyian tudunk, hogy kevés olyan filozófus lépett a történelem porondjára, akiben teória és praxis élt együtt, szétbogozhatatlanul. Most a kétrészes film szivarfüstös képeit szemlélve elgondolkozhatunk néhány dolgon. Az első, a legfontosabb: miért nem tudja még mindig ez az ország Lukács Györgyöt? Holott fújja a mechanizmust, az érdekeltséget, a vállalkozást, a lakásépítést, az urbanisztikát, a koncepciós pereket, a történelem közeli és távolabbi fordulatait, az antiszemitizmust, a demokratizmust, mindent, ami mai életünk legfontosabb sarokpontjai. Lukács Györgyöt tudni nem jelent kevesebbet, mint mindennapi életükből elvonni a filozófiai tanulságokat. Lukács Györgyöt tudni azt jelenti, hogy életünknek és gondolkodásunknak, társadalmunknak és történelmünknek, gazdaságunknak és művészetünknek értelme van. Lukács Györgynek vannak — és lesznek — tanítványai. Ők néhányan a megmondhatói, hogy kevés akkora életmű van a filozófiai művek világpiacán, mint az övé. A Magyar Televízió természetesen nem „lukácsista”, nem is lehet az. De érdemei vannak abban, hogy egyre többen kezdik igazán érteni Lukács Györgyöt, a filozófust is, a praxis emberét is. Magához a portréfilmhez nincs mit hozzátenni. Kovács András — olykor felkészületlenségét sem leplezve — mindent mert és tudott kérdezni. Mert és tudott a háttérben maradni. Tudta, hogy az igazi nehéz ember az, aki most szemben ül vele. Nem úgy nehéz, mint a többiek, akik a hétköznapias újítások, törekvések, reformok emberei: ez az ember forradalmár, ez nem a részleteket, hanem — a fizikailag lehetséges határokon belül — az egészet akarja és akarta megváltoztatni. Nehéz ember, mert fél életen át tévedett, de e tévedések termékenyebbek, mint mások igazságai. „Tévedései” sokszor taktikai jellegűek; máskor a filozófiai világrendszerek egymás mellett élése sodorta őt olyan helyzetekbe, amiből csak később tudta kivágni magát. Ha tehetném, s ha eltúlozhatnám ötleteim, a régi Szabad Nép-félórák mintájára bevezetném a Magyar Televízióban a rossz emlékű szemináriumokat. Nem a deklarálható igazságok propagandisztikus terjesztése miatt, de azért, hogy újra megtanuljunk ugyanabban az időben ugyanarról a dologról gondolkozni. Ez az egyidejűség is egy nép, egy nemzet erejéhez tartozik. — De ez már egy hosszabb történet. MY DEAR MÁJDIR! Markos Miklós munkái egyre gyakrabban bukkannak föl házam táján. Májdir emlékiratai címmel láthattuk legújabb munkáját; a figyelmes nézők ugyan a héten láthatták Rohanj velem! című filmjét is, ha a moziban elmulasztották. (Nekem sikerült a lehetetlen: nemcsak a moziban mulasztottam el, idehaza is.) Mint az köztudott, az emberiség kacagva búcsúzik a múltjától; ezt teszi Markos Miklós is. A bot- és pártcsinálta hírlapíró, Somos Frédi, nem tartozik a szerencsés emberek közé. Kalandjai valószínűleg megtörtént esetek, fantáziátlanok. Viszont jellemzőek arra a korra, amelyben megtörténtek. (Mely sokkal fantáziadúsabb volt a hibák és bűnök elkövetésében, a tragédiák mechanizmusának működtetésében, mint az élet közönyös, szép derűjének felmutatásában.) Mindezt annak dacára említem, hogy osztozom Markos Miklós hitében: máig emlékszem gyermekkorom borzongató „darwinizmusára”, „antiklerikalizmusom” idiotizmusára. Mentségem csak annyi, hogy fogékony voltam és legalább nyolc-kilencéves. Hová lettek mára azok a fiatalemberek, akik feltétlenül és szabadon hisznek egy felsőbbrendű eszme parancsában? Nem tudom. Hová lettek a Somos Frédik, akik tévedve, csetelvebotolva, de megállíthatatlan törtek a szocializmus felé? Kicsit nosztalgikus film ez, egyéb hangulati elemet nem vagyok képes benne fölfedezni. Márpedig — ha műalkotásról van szó — ez a minimális szint. Tolongnak a kalandok, a szereplők szinte egymás sarkára hágnak. Még szó- Ami a szívemen, a számon. Ilosfalvy Róbert és Tokody Ilona Behár György szerzői estjén