Film Színház Muzsika, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1985-04-27 / 17. szám

„Ami a szívemen, a szá­mon” — idézhetném a ré­­ges-régi Behár György-slá­gert, jellemezvén jegyzet­írói szándékaim tömör fog­lalatát. Sajnos, a szövegíró nevét elfeledtem, vigasztal, hogy a műsor gazdái is. Behár György hetven­éves, ám, mint megtudhat­tuk, negyvenesztendősen adta fejét az iparszerű ter­melésre, a slágergyártásra. Épp akkor, mikor feltűntek a máig ható mesterek, ter­mészetesen az akkor még létező Vasfüggöny mögött. Amiből Behár György mit se okult, csinálta tovább filmzenéit, szimfonikus köl­teményeit, musicaljeit, da­lait, nótáit. Bár nem va­gyok a rajongója, de tiszte­lem sokoldalúságát, nép­szerűségigényét, közhasz­núságát. Az új előadók közül nem mindenki tudott kulcsot ta­lálni a régi dalokhoz. Volt, aki túljátszotta, volt, ki dobta, volt, ki csak úgy el­dalolta. Tanulságos lett volna, ha legalább egyszer felcsendül a régi felvétel, a régi hanglemez. Tanulsá­gos lett volna, mert észre­vehettük volna, hogy am­i évtizedekkel ezelőtt a szí­vünkbe markolt, mellőzött szinte minden technikai csudálatosságot. És mégis szólt... nem a rádióból, a lemezjátszóból, de belülről. A televízió kezdi felfe­dezni Kishonti Ildikó kivé­teles képességeit: hagyja énekelni. Hogy, hogy nem, de most is kimagaslott a mezőnyből. Hangja operai nagyságrendű, előadásmód­ja az egészen nagy elődö­ket juttatja eszembe. Nem azért, mert utánozza őket, hanem azért, mert ő is, akárcsak ők, személyisé­gek. S ha a személyiség annyi munkával, tehetség­gel párosul, mint esetében, akkor valahány alkalom­mal rendkívüli az ered­mény. A műfaj — általá­ban vett — értékességétől vagy értéktelenségétől füg­getlenül. TALÁLKOZÁS A FILOZÓFUSSAL Ami a szívemen, a szá­mon — ily könnyedséggel akkor is bajos közeledni e korszak egyik legna­gyobb filozófusához, Lu­kács Györgyhöz, ha van egyáltalán a szívünkön va­lami, valaki. Kovács And­rásnak volt szíve 15, azaz tizenöt esztendővel ezelőtt órákat tölteni az akkor 85 éves tudóssal, egy kamera és operatőr társaságában. Tehette, mert tudta, amit mára már mindannyian tu­dunk, hogy kevés olyan fi­lozófus lépett a történelem porondjára, akiben teória és praxis élt együtt, szét­­bogozhatatlanul. Most a kétrészes film szi­varfüstös képeit szemlélve elgondolkozhatunk néhány dolgon. Az első, a legfon­tosabb: miért nem tudja még mindig ez az ország Lukács Györgyöt? Holott fújja a mechanizmust, az érdekeltséget, a vállalko­zást, a lakásépítést, az ur­banisztikát, a koncepciós pereket, a történelem kö­zeli és távolabbi fordula­tait, az antiszemitizmust, a demokratizmust, mindent, ami mai életünk legfonto­sabb sarokpontjai. Lukács Györgyöt tudni nem jelent kevesebbet, mint minden­napi életükből elvonni a filozófiai tanulságokat. Lu­kács Györgyöt tudni azt je­lenti, hogy életünknek és gondolkodásunknak, társa­dalmunknak és történel­münknek, gazdaságunknak és művészetünknek értel­me van. Lukács Györgynek van­nak — és lesznek — tanít­ványai. Ők néhányan a megmondhatói, hogy kevés akkora életmű van a filo­zófiai művek világpiacán, mint az övé. A Magyar Te­levízió természetesen nem „lukácsista”, nem is lehet az. De érdemei vannak ab­ban, hogy egyre többen kezdik igazán érteni Lu­kács Györgyöt, a filozófust is, a praxis emberét is. Magához a portréfilmhez nincs mit hozzátenni. Ko­vács András — olykor fel­készületlenségét sem lep­lezve — mindent mert és tudott kérdezni. Mert és tudott a háttérben marad­ni. Tudta, hogy az igazi ne­héz ember az, aki most szemben ül vele. Nem úgy nehéz, mint a többiek, akik a hétköznapias újítások, törekvések, reformok em­berei: ez az ember forra­dalmár, ez nem a részlete­ket, hanem — a fizikailag lehetséges határokon belül — az egészet akarja és akarta megváltoztatni. Ne­héz ember, mert fél életen át tévedett, de e tévedések termékenyebbek, mint má­sok igazságai. „Tévedései” sokszor taktikai jellegűek; máskor a filozófiai világ­­rendszerek egymás mellett élése sodorta őt olyan hely­zetekbe, amiből csak ké­sőbb tudta kivágni magát. Ha tehetném, s ha eltú­lozhatnám ötleteim, a régi Szabad Nép-félórák mintá­jára bevezetném a Magyar Televízióban a rossz emlé­kű szemináriumokat. Nem a deklarálható igazságok propagandisztikus terjesz­tése miatt, de azért, hogy újra megtanuljunk ugyan­abban az időben ugyanar­ról a dologról gondolkozni. Ez az egyidejűség is egy nép, egy nemzet erejéhez tartozik. — De ez már egy hosszabb történet. MY DEAR MÁJDIR! Markos Miklós munkái egyre gyakrabban bukkan­nak föl házam táján. Máj­­dir emlékiratai címmel lát­hattuk legújabb munkáját; a figyelmes nézők ugyan a héten láthatták Rohanj ve­lem! című filmjét is, ha a moziban elmulasztották. (Nekem sikerült a lehetet­len: nemcsak a moziban mulasztottam el, idehaza is.) Mint az köztudott, az emberiség kacagva búcsú­zik a múltjától; ezt teszi Markos Miklós is. A bot- és pártcsinálta hírlapíró, Somos Frédi, nem tartozik a szerencsés emberek kö­zé. Kalandjai valószínűleg megtörtént esetek, fantá­ziátlanok. Viszont jellem­zőek arra a korra, amely­ben megtörténtek. (Mely sokkal fantáziadúsabb volt a hibák és bűnök elköveté­sében, a tragédiák mecha­nizmusának működtetésé­ben, mint az élet közönyös, szép derűjének felmutatá­sában.) Mindezt annak da­cára említem, hogy oszto­zom Markos Miklós hité­ben: máig emlékszem gyer­mekkorom borzongató „darwinizmusára”, „anti­klerikal­izmusom” idiotiz­musára. Mentségem csak annyi, hogy fogékony vol­tam és legalább nyolc-ki­lencéves. Hová lettek mára azok a fiatalemberek, akik feltét­lenül és szabadon hisznek egy felsőbbrendű eszme parancsában? Nem tudom. Hová lettek a Somos Fré­dik, akik tévedve, csetelve­­botolva, de megállíthatat­lan törtek a szocializmus felé? Kicsit nosztalgikus film ez, egyéb hangulati elemet nem vagyok képes benne fölfedezni. Márpe­dig — ha műalkotásról van szó — ez a minimális szint. Tolongnak a kalandok, a szereplők szinte egymás sarkára hágnak. Még szó- Ami a szívemen, a számon. Ilosfalvy Róbert és Tokody Ilona Behár György szerzői estjén

Next