Film Színház Muzsika, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-12 / 41. szám
ITTHON MANÓN LESCAUT ÉLŐÚJSÁG A VIGADÓBAN Puccini operájának, a Manón Lescaut-nak szeptember 26-i előadásán az elragadtatott közönség méltán ünnepelte Ilosfalvy Róbertet, Des Grieuz alakítóját, aki 1961, az emlékezetes felújítás óta, tehát csaknem negyedszázada birtokosa a szerepnek. Huszonnégy év rendkívül sok, különösen operaénekesek életében; van, aki a fele idő alatt is megfárad, megszürkül, elveszíti a hangját. Ilosfalvy viszont ennyi esztendő alatt nem csupán számottevő nemzetközi karriert futott be, de elért az énekművészetnek arra a fokára, amikor maga az éneklés már nem föladat, nem lecke, nem gond, hanem az ábrázolásnak az a legfelső szintje, ahol - és ezek Nádasdy Kálmán szavai - „a művész az énekelt megszólalást elsődleges jelrendszernek tudja fölfogni, s nem a problémákat tárja elénk, hanem a problémák megoldását". Ilosfalvy Róbert eljutot erre a magaslatra, és csak örülhetünk, hogy művészetének tisztasága, humánuma ismét hazai színpadról árad a publikum felé. Kincses Veronika, az előadás címszereplője ezúttal is igazolta, hogy éneklése, emberábrázoló ereje fölfelé mutató szakaszban van; a harmadik és a negyedik felvonás igen szép perceit köszönjük neki. Ötvös Csaba nemcsak hangban ideális Lescaut, nemcsak az alak talmi emberségét ábrázolja, de humorát és öniróniáját is. Nagy Ferenc érezhető szívvel és szenvedéllyel tolmácsolta a zenekar élén Puccini csillogó partitúráját, egyaránt érezve és éreztetve a lírát is, a tragikumot is. Képünkön Ilosfalvy Róbert és Kincses Veronika a Manon Lescaut első felvonásában. (Fotó: Mezey) D. L. ... ami a szerkesztő riportjaiból kimaradt. Ez az alcíme a Pesti Vigadó hangversenytermében október 18-án Csenterics Ágnes rendezésben közönség elé kerülő Élőújságnak. Közreműködői: Tolnay Klári, Gregor József, Turay Ida, Fényes Szabolcs, Kovács Kati, Lukács Sándor, Szenes Iván, Rátonyi Róbert, Moldován Stefánia, Moór Marianna, Csikós Rózsi, Benkő Dániel, Szolnoki Tibor, Kornay Mariann és az Universal együttes. A szerkesztő-műsorvezető dr. Szarek Tamás huszonöt évvel ezelőtt kezdte el közönség előtti beszélgetéseit a magyar művészvilág érdekes egyéniségeivel. A közreműködőkkel egytől egyig volt ilyen beszélgetős műsora, többnyire az Újságírószövetség székházában. Első beszélgetőpartnere Gobbi Hilda volt, őt több mint kétszáz művész követte a sorban. A kezdet kezdetén dr. Szarek Tamás maga sem gondolta, hogy ilyen hosszú sorozatot indít el, s hogy huszonöt éven át tartó folyamatosságról van szó, az mindenképpen a siker jele. A megkérdezettek közül sokan már nincsenek közöttünk (Házy Erzsébet, Bilicsi Tivadar, Ráday Imre, Zsoldos Imre), éppen ezért nagy jelentőségű, hogy a jó hangulatú beszélgetéseket hangszalag őrzi az utókor számára, s több mint ezer fotó segít az emlékezésben. Közülük egyik az itt közölt, amelyen Tolnay Klári látható dr. Szarnék társaságában, akiről talán nem mindenki tudja, hogy miközben hobbyként színészinterjúkat készít, „civilben" a Pénzügyi Szemle főszerkesztője. (Fotó: Thán Tamara) (Jálics) Október 15-én mutatja be a Nemzeti Színház kamaraszínháza, a Várszínház két monodrámából álló estemet. Mindkettőt: Simone de Beauvoirtól A megtört asszonyt és Liv Ullmanntól a Változásokat én dolgoztam át színpadra, regényeikből. Felmerül az örök és eldönthetetlen kérdés: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Vegyük úgy, hogy Ullmann regénye, amelynek színpadra állításában az vonzott, ami ebben a nagy színésznőben a vászonról is lenyűgözi az embert. Önmagunk vállalása minden körülmények között, az élet ránk aggatott ezer gondja ellenére. Soha semmit nem megkerülni, hanem szembenézni, ahogy ő néz szembe a közönséggel: „megmutatni, mi van a szem, a bőr, a homlok mögött. Ábrázolni a létrejövő gondolatot, lehántani az álarcot. Ha enynyire közel jön a kamera, a néző már nemcsak az arcot látja, de tudja, milyen életet élt ez az arc. Titokban minderre a szembesülésre vagyunk, hogy a többiek tudomásul vegyék, kik vagyunk legbenső mélységeinkben.” Ezt szeretném én is megmutatni, anélkül, hogy Ullmannt megpróbálnám „ábrázolni”, „eljátszani”, ami lehetetlen lenne. És mit mond Simone de Beauvoir megtört asszonya, Monique? „Szörnyű, ha az ember nem szokott hozzá ennyi éven át, hogy szembesüljön önmagával..Ez az ellentét az, amiért Beauvoir asszonya Ullmann mellé került. A kettő közötti végletes különbség. Monique úgy éli le az életét, hogy nem kell vállalnia semmiért a felelősséget. Védettnek érzi magát abban a boldognak vélt otthoni környezetben, kielégíti a pozícionált férj, a lányok dédelgető nevelése, akiket ugyancsak nem készített fel az életre és döbbenten kérdezi: „Lehetséges, hogy mind a kettőt elrontottam volna?” Monique már későn kérdez, előbb kellett volna. Az élete, jól ápolt otthona rommá lett, nem tud szembenézni a magánnyal, ami rá vár, és alkohollal, nyugtátókkal, izgatókkal, pszichiáterekkel szeretné feloldani a szorongást. Mi tudjuk, hogy sajnos, hiába, ez az asszony most sem old meg semmit. Beauvoir nyitva hagyja ezt a sorsot az utolsó szavakkal: „félek... félek... félek .. Szeretném, ha ezen az esten elhangzó két asszony szavai azt sugallnák, hogy nem kell félni és nincs mitől félni, ha legválságosabb pillanatainkban is meg tudjuk ragadni saját egyetlen életünk értelmét. Mindig kockázatos vállalkozás egyedül állni két órán át színpadon. Saját magammal, segítség nélkül, alakjaim életével, gondolatával, szenvedésével. De remélem, hogy meghallom odalenn a nézőtéren a figyelő csöndet, amibe belekapaszkodhatom, és akkor nekem sem kell félnem a színpadon az egyedülléttől Csernus Mariann KÉT ASSZONYRÓL