Film Színház Muzsika, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-08-20 / 34. szám
HID A KWAI FOLYOM Nem mentett meg bennünket a lelki épülésünkön olyannyira őrködő úristen (értsd: paternalista kulturális politika) azoktól a szupergiccsektől, amelyek időnként hiányukkal borzolták a kedélyeket. Nem, mert utólag, néhány évtizednyi késéssel, a forgalmazás sehogy sem telő pénztárcája — úgy tetszik — minden próbálkozást ösztönöz. Mindent, amitől pénzt vár. Lelkünk ideológiai tisztasága már nem fontos; a lehetséges profit elűzi az aggályokat. Pár héttel ezelőtt ezeken a hasábokon „üdvözölhettük” a Zsivágó doktort, most tetszhalálából életre kelt David Lean Híd a Kwai folyón című filmje is (készült 1957-ben), hátha ... Lean egyszeriben az egyik legfontosabb rendezővé avanzsált, nem nehéz a jóslás: újabb filmjei várhatók. A Zsivágó körüli hajcihőt lehet magyarázni. A politikai botrányoktól (a legkisebbektől is) hisztérikusan rettegő doktrína túlságosan is a sminkeléssel volt elfoglalva ahhoz, hogy ne váljék újabb botrányok forrásává. A Zsivágót ez a pikantéria talán még élteti. Talán. De a Híd a Kwai folyón ideológiai értelemben úgyszólván ártatlan film, sőt, Pierre Boulle (regénye a film alapja) már több, mint húsz esztendeje olvasható magyarul. A regény igen, a film nem. Ki érti? Ezt ugyanis már nem lehet azzal magyarázni, hogy eddig túlságosan drága volt számunkra, most meg, ebben a gazdasági helyzetben, mentőövvé válik. Tény, hogy a film itt van, meg lehet nézni. Láthatunk egy sablontörténetet, amelyben a fogságba került hős — főképp erkölcsileg — fogvatartói fölé kerekedik, ám ostobán elpusztul, mivel ennyi magasztos eszmeiség el kell nyerje jutalmát. Nicholson (Alec Guiness) ezredes japán fogságba kerül egységével. A tábor, ahol a foglyokat elhelyezik, egy vasúti híd építésén dolgozik, a brit katonák is erre kényszerülnek. Nicholson ezredes súlyos konfliktusa Saito (Sessue Hayakawa) parancsnokkal abból fakad, hogy a japán megsérti a genfi egyezményt: a tiszteket is dolgoztatni akarja. Már az első összeütközések a két végletet kívánják bemutatni : az állati kegyetlenség a japán oldalon, a tiszta brit idealizmus a másik oldalon. (Az angol foglyok bevonulása a táborba az azóta híressé vált indulóra történik — mármár elviselhetetlen hosszban —, amely itt egyértelműen a győzelmet sugallja.) Ekkor jön Boulle, az író. Nicholson, amint feltételeit elfogadják, a híd mániákusává válik. Nemhogy szabotálni nem engedi katonáit, de rákényszeríti őket, hogy megmutassák, az angol felsőbbrendűség milyen technikai bravúrra képes. Mert ez az ellenség igazi megalázása. (Csak tudnám, hogy ez a technikailag suta japán nép, miként csinálta meg a háború után szinte rögvest a század technikai csodáját, és miként maradt el a felsőbbrendű angol.) Nyilvánvaló, az eszmék birodalmában járunk, hőseink ideákból gyúrtak. A színészi gesztusok mindössze annyiban fontosak, amennyiben az ideákat közvetítik, emberi, tárgyi hitel már rég nem lényeges. Érzik, persze, az alkotók is szép lassan sodorgatnak egy másik szálat már a film kezdetétől. A sablonzsákból itt a blazírt amerikai (William Holden) került elő, a prakticizmus, a túlélés megtestesítője. A kétfelé szálazó történet az ő szökését követi, hogy aztán majd vissza tudja hozni a film végére egy angol terrorkülönítménnyel. Végül is már mindent tudunk, a dramaturgiailag legártatlanabb nézőt sem érheti meglepetés. Következik tehát a képeskönyv kiszínezése. Ettől a pillanattól fogva válik érdekessé a környezet, a táj egzotikuma (tudatják velünk egy feliratban, hogy a fölvételek Ceylonban készültek), ekkor találkozunk az idevaló emberekkel, eljutunk egy angol támaszpontra: szinte paradicsom a háború kellős közepén. Azt is mondhatnánk: az ellenpontok fényesítik egymást. Ezúttal Nicholson ezredes vonala halványul el; az angol különítmény (és vele a blazírt amerikai) küzdelme kínálja az izgalmakat. Mindez az ismerős dramaturgiával: a feszültség minden elemét kihasználni. Már a nevetségességig. A jelenetek feszültsége ugyanis nem helyettesíti a történet feszességét, noha annak — kétségkívül — lényeges elemei. Természetesen a fanatikus Warden (Jack Hawkins) vezetésével megérkezik a különítmény, természetesen elvégzi munkáját, természetesen ott pusztulnak idealista és prakticista hőseink, és a film még a kegyetlenség értelmetlenségéről is megkockáztat egy halk dallamot. Mert az igazán hatásos giccs már három évtizeddel ezelőtt sem lehetett meg valamiféle rezignáció nélkül. Hiszen a háborút letagadni nem tudta, ha pedig témájául választotta (ahogyan tette annyiszor), a borzalmak emlékei valamiképpen rezignálták. A Szerelmem, Hirosima (teszem azt) úgy, a Híd a Kwai folyón így. Az első azonban — úgy tetszik — megúszta a giccs eluralkodását, Sean filmje nem is akarta elkerülni. Nem kívánunk igazságtalanok lenni: ennyi évvel a keletkezés után nem lehet pontosan érzékelni a film hatásmechanizmusát, hiányzik mögüle a környezet, a légkör, amiben megszületett. Az is bizonyos, mára tulajdonképpen a hatóanyagok is megváltoztak a történelem változása folytán. Mindössze arra kívántunk figyelmeztetni azzal, hogy a kelleténél hosszabban időztünk ennél a filmnél, hogy csak igazi művészi érték, filmtörténeti érték képes átvészelni az időt, amelynek igazságai nem függvényei teljes mértékben az időnek. A Híd a Kwai folyón a rutin filmje, a Hollywoodon nevelkedett filmezés mindennapi terméke. Ezek a filmek mesterembert követelnek, David Lean viszonylag jó mesterember. Mi azonban, ha már így ránkszakadt az ideológiai szabadság, szívesebben látnánk a moziban a nálunk csak minapában honosodó Oshima Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence című filmjét, hogy hasonló témánál maradjunk. Fölteszem, üzletnek sem lenne kisebb. És csak annyit, vannak hézagok, amelyeket egyszerűen nem érdemes pótolni. Fábián László ■’'«'-n a Híd a Kwai folyón. Nicholson ezredes — Alec Guinness 11