Film Színház Muzsika, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-06 / 1. szám
Senki földjén Mostanság, amikor új esztendőt kezdünk, kiszámíthatatlanabbat, reménytelenebbet minden eddiginél, nos, mostanság a szokásosnál több szó esik róla, miként hárítsuk el fejünk fölül, mindannyiunk feje fölül a bajt, hogyan űzzük el a komor fellegeket, amelyeket — úgy tetszik — valami ormótlan szélgép, nevezhetjük akár nemezisnek, újra meg újra fölénk hajt. Sőt, a boldog jövő helyett alighanem beérnénk egy kis biztonsággal, a normális, az emberi élet minimális feltételeinek megteremtésével, az egyenlő létesélyekről nem is beszélve. De egy kicsit töprengünk azon, hogy ebben a közös igényben vajon mekkora közös akarat foglalható össze, vajon képesek leszünk-e egyenként is megfelelni a nem mindennapi feladatoknak. Nem áll szándékomban összezagyválni a dolgokat, okot meg okozatot fölcserélni éppen nem, arra azonban mindenképpen figyelmeznünk kell, hogy a katasztrofális gazdálkodás, a felelőtlen politikai handabanda, amely csupán az ország urainak hozzá nem értését volt hivatva elleplezni, súlyos hatással volt az egész társadalom munkaerkölcsére is. Azokkal, akik napról napra azt érzik, azt tapasztalják, nem érdemes tisztességesen dolgozniuk, mivel a tisztes munkának úgysincs becsülete, azokkal valóban nagyon nehéz lesz kikecmeregni a kátyúból. (Arról talán most szót se ejtsünk, hogy vajon ezúttal érezhetik-e másképpen.) Ahol a fizetés valamiféle szociális juttatás számba ment, ahol a kedvenc káderek bármiféle állást elfoglalhattak, és nevetségessé tehették a szakemberek gondos fölkészültségét, ahol hatalmi kegy osztogatta az érdemeket, és nem kellett értük megdolgozni, ott munka és erkölcs egyaránt felejtésbe szorult, kifejező szókapcsolatuk pedig — legjobb esetben — a demagógia szóvirágai közé értéktelenedett. Tudom én, hiába tette volna akár mindenki a dolgát a maga helyén a legkiválóbban, a kétbalkezes és züllött vezetés, ráadásul ócska dogmáik, ugyanide juttatták volna az országot. Egy nemzetnek azonban tudnia kell fölegyenesednie, ha lehetősége nyílik rá, tudnia kell tőkéit, értékeit mozgósítani, ha a javításnak a legcsekélyebb lehetősége nyílik. A munkásnak vissza kell találnia gépéhez, a parasztnak földjéhez, az értelmiségnek a szellemhez. És együttesen és egyszerre kell visszatalálniok. A munkás nem gyárthatja tömegével a selejtet, tudván, hogy a másik üzem az ő selejtjének a feldolgozásából él. A paraszt nem hagyhatja veszendőbe megtermett javait, mert valahol úgy döntöttek, hogy túltermelés van. És a szellem? A szellemnek még bizonyítania is kell; bizonyítania, hogy alkalmas a nemzeti létezés szervezésére. A művésznek minduntalan az isteni teremtés gesztusait kell közvetítenie közönségének, hogy erőt sugalljon neki is az alkotáshoz. A színész a színpadon nem egyszerűen eljátszik egy szerepet, de bizonyítja a teremtő erő meglétét minden emberben. A színész, ha létezik a munkaerkölcse, tudja, hogy egy olyan gépezet fogaskereke, amelyben minden meghibásodás súlyos gondokhoz vezethet, hiszen a felelősség nem mindennapi. Nem tudom elképzelni a színészt, aki lemond róla, hogy a „nemzet napszámosa” legyen. Nem tudom elképzelni a színészt, aki kivonja magát színháza hivatásából. Nem tudom elképzelni a színészt, aki elhárítja magától a munkát, aki akkor takarékoskodik az energiáival, amikor teremtenie kellene. Azazhogy, nem tudom színésznek elképzelni. Fásult, rutinírozott ripacsnak igen, róluk azonban most nem beszélek. Nekik úgysincs közük nemhogy a jövőhöz, de a jelenhez sem. ők a múlt. A keserves, a szánalmas, az utálni való múlt. Sajnos, a mi múltunk is. Mi most azért a keskenyke mesgyéért szorítunk, amely a jelen és a jövendő között húzódik. Amelyet olyan gyakran tekintettek és tekintenek senki földjének, holott az, igenis, mindenkié. Mindannyiunké. Úgy vélem, egy időre nekünk ezen a senki (tehát: mindenki) földjén kell berendezkednünk, önöknek szintén, kedves olvasóink, akik otthonossá tételét egy kicsit — például — a színésztől is várják, önöknek, akiknek most békés, elviselhető új esztendőt, kíván Fábián László PÁRBESZÉD , S. V. J. Budapest (?): „Sajnálom, de le kell mondani szeretett lapjukat, miután azt veszem észre, eltérnek az eddigi szolidságtól, és pornóra térnek át. Ajánlom, hagyják azt a kacsára, remélem, az se viszi sokáig, van még jó ízlésű ember - remélem - az országban." ■ Nem térünk át a pornóra. De Sade Márki - hamarosan megjelenő remekművéből idéztünk csupán. ” Gilyén Magdolna, Budapest: „Olvastam Terveinkről olvasóinknak című kis cikküket. Hát mit mondjak, nem örültem neki. Miért kell egy jó lapot megváltoztatni?... A terv, hogy a popélet nevezetes személyeit mutatják be, felesleges, mivel az újságosstandokon ilyen jellegű lapokból van a legtöbb. Inkább a komolyzenei eseményeket tárgyalják bővebben! Tudom, hogy most nagy divat a video, de ezért nem kell a Film Színház Muzsikának is videorovatot indítania, mivel ilyen témájú rovatok a legtöbb napilapban és képeslapban találhatók. A harmadik elhatározás, hogy divatról jelmeztervezőt, szépségről sminkest, kondíciójavításról kaszkadőrt kérdezzenek meg, felesleges. Inkább időnként a konkrét filmes és színházi munkájukról faggassák őket. Divat stb. tanácsadás az Ez a divat és hasonló profilú lapok dolga ... Én inkább a színház- és filmkritikákat olvasom szívesen, és a művészek vallomását egyegy szerepük megformálásáról . . . Én is. Soltész István, Budapest: „Egy ilyen tradíciójú lapnak nem a rovatait kell megváltoztatni. Inkább a terjesztési gondokkal kellene foglalkozni. Óbudán például már a megjelenésük napján sem kapni Film Színház Muzsikát." Ezekkel a gondokkal is foglalkozunk, noha a Posta együttműködése nélkül nehéz. Hegyeshalmi László igazgató, Petőfi Színház, Veszprém: „Kedves Baló Júlia!... Érdeklődéssel olvastam Magyarok Londonban című írását, amelyben beszámol Háy Gyula A ló című darabjának előadásáról, s felsóhajt: »Milyen jó lenne Háy Gyula színművét itthoniakkal is látni! És nem csupán egyszer . . .« A veszprémi Petőfi Színház 1986- ban bemutatta Háy Gyula komédiáját. . . Nekünk akkor itthon még veszekedni kellett a mű magyarországi bemutatásáért. No, nem a jogutód Majoros Évával, aki már kéthárom évvel korábban megadta számunkra a magyarországi bemutató jogát, hanem az ismert és láthatatlan erőkkel. Végül azonban a tiltások és lebeszélések ellenére 1986. május 16-án bemutattuk Veszprémben, és a komédia harminchárom előadását tizenkétezer néző tekintette meg. 1986. június elsején vasárnap este a Vígszínházban is eljátszottuk . . . írói, alkotói munkájához jó kedvet, örömet és sikert kívánok. Mindig szívesen látjuk, szeretettel várjuk a Petőfi Színházban, előadásainkon." Köszönöm elegáns kiigazítását, jókívánságait. Máskor körültekintőbben fogok sóhajtozni. Most így próbálkozom, bárcsak Marton László itthon megismételné kiváló rendezését - magyar színészekkel!... Boldog új évet, egészséget, békességet! ” Rácz Erzsébet, Miskolc: „A Film Színház Muzsika az egyetlen lap Magyarországon, amely a címében jelzett területekkel egyszerre foglalkozik. Miért nem élnek jobban lehetőségükkel? Miért nem készül több színházi riport? Az Operában soha nem próbálnak? Én a kritikákat is szívesen olvasom, de nem értem, hogy bizonyos előadásokról miért nem írnak? A Thália Színházról, a Mikroszkóp Színpadról, és sorolhatnám... Elvégre ez: »a szaklap«. Minek annyit emlékezni? A jelennel foglalkozzanak!" . Lapunk harminckét oldal. Valamiféle szelekciónak működnie kell... Az említett színházakról egyébként szoktunk írni. Kérdéseit, tanácsát köszönjük, s továbbra is várjuk. 997%1/, 2°U.szó Ezen a héten BALÓ JÚLIA válaszol.