Film Színház Muzsika, 1990. július-október (34. évfolyam, 27-40. szám)
1990-07-07 / 27. szám
SZÍNHÁZI LEVÉL___________________________________________ „AZ ÉJ RIDEG ÉS SZOMORÚ” A kietlen táj közepén, melynek fáithalálfej és elrajzolt arc ékíti, hol vészjósló madár mozog a gallyakon, aligha megnyugtatásául az arra járóknak, Csongor a közönség felé fordulva és ügyet sem vetve majdani bolyongásai okára, az ehelyt kopár tündérfára, kezdi a jól ismert sorokat: „Minden országot bejártam, / Minden messze tartományt, / S aki álmaimban él, / A dicsőt, az égi szépet / Semmi földön nem találtam.” Remegtető mennydörgésre, égi jelre, netán inkább a zeneszerző és rendező közös akaratára szólalnak meg a szavak, veszi kezdetét a játék, a tündérmese és a filozofikus színdarab, a boldogságkeresésé és az élet miértjének drámai költeménye, a szemfényvesztő mutatványok sora és a már-már szürrealizmusba forduló romantika költői szüleménye. Vörösmarty Mihály színpadi játéka, a Csongor és Tünde varázslata, amely most komoly rendezői vállalkozásként kelt életre a Várszínház Karmelita udvarán. Dacolva hellyel és idővel, megkísérelve fölmutatni Vörösmarty sokszor lehetetlennek titulált színi utasításait, megteremteni a csodákat, az illúziókat, a varázslatokat, a mesés átváltozásokat. Ugyanakkor nem tágítva a költőifilozófiai mondanivalótól, annak eszmerendszerét figyelemmel kísérve és fölhasználva, megmutatva benne és általa a rendező hite és gondolkodása szerinti eszméket. Mert miközben a színpadi hókuszpókuszok, bűvészmutatványok kisebb technikai elcsúszásokkal ugyan, de működnek, miközben az ördögfióka vagy Mirigy eltűnik a föld mélyében, hogy aztán új arccal csodásan átváltozva tűnjék föl újra, miközben a varázslatokat a színpadtechnika „csodái” megteremtik, miközben a látványos metamorfózisok fölkeltik a színpadi varázslatokra vágyó kedvünket, a rendező egy pillanatra sem engedi feledni a gondolatot. Nem engedi, hogy a látvány, a tündérkedés és a boszorkányosdi megölje, netán csak egyszerűen elterelje a figyelmet arról, amit mondani, amit sugallni igyekszik. A játékosság, a színpadi trükkök, az illúziók megteremtése, a technikai mutatványok nemhogy elvonnák a figyelmet, inkább fölkeltik a gondolat iránt. Hisz Csiszár Imre rendezői szándéka szerint, amely nem ellenkezik Vörösmarty miértjeivel, de még csak a Szerb Antal megfogalmazta és egyre inkább érvényesnek tetsző „kozmikus kilátástalanság” eszméjével sem, a Csongor és Tünde az ember küzdelméről, út- és önmaga kereséséről, életének lehetetlenségeiről, választásairól szól. Bármikor, bárhol — időtlenül. A pogány kunok idején, miként Vörösmarty jelezte, a költő századában, netán korunkban, amikor az embernek ha élni, ha létezni, ha tenni akar, választania kell. Miként Csongornak nemcsak a hármas útkereszteződésben, de a boldogságot a hatalomban, a pénzben, az okoskodásban meglelő kíméletlen világ szavára, a Fejedelem, a Kalmár, a Tudós ajánlatára, csábítására. És döntenie kell akkor is, amikor a nagyság, a ragyogás után romjaikban látja őket, amikor szembesülnie kell a gyászos véggel, kiábrándultságukkal, törekvéseik kilátástalanságával. S választania kell Tündének is: az égi tünemény sorsát vagy a nagyon is racionális földi létet. Az ő céltudatossága ebben az előadásban különösképpen meglepő. Tünde itt igencsak reális lény. ő választott, hogy választassák, s e világban él tündér valójában is, miként az Éj királynőjének monológja sem rettenti már el. Megleli, megkeresi, bármily áron is szerelmét, boldogságát. Vagy tán boldogtalanságát, még ha halhatatlansága is az ár ezért. Vayer Tamás dombot, kutat, erdőt, szimbolikus földön túli világot jelző, jelképező díszlet keretében Csiszár Imre vezetésével pontosan kidolgozott alakítások teszik harmonikussá Vörösmarty játékának tündéri és földhözragadt, éteri és ördögi, szépséges és ocsmány, valóságos és irreális voltát. Ezt fokozza Márta István riadalmat keltő, belső mélységet idéző zenéje és Szakács Györgyi látványos és tisztán jellemző jelmezterve. A játék vezére, gonosz tréfamestere Mirigy. Tímár Éva megformálásában ő maga a pokol szülötte, a legdurvább, legkegyetlenebb boszorkány, akit valaha a Föld hordott a hátán. Véres-vörös arcredői, gúnyos-vad mosolyai, átváltozásai és elszánásai, a minden jóért bosszút álló gonosz valóságfölöttisége emberi erőszakot rejt. Az ördögfiúk hatásos szerephármasa ennek az előadásnak is mozgatórugója. A sötétre festett arcot viselő Szirtes Gábor, Hunyadkürti István, Nemcsák Károly viharos ötletorgiával, vaskos humorral, tréfás kedvvel, harsány hancúrozással, pörgés-forgással, szeleburdi csetlés-botlással, pajkos vásottsággal és ördögi gonoszkodással teszik elevenné az ördögfiak alakjait. Az élet valóját mutatja förgeteges humorral, bájjal és tenyeres talpassággal Bánsági Idikó, a Böskéből Ilmává lett szolgálólány hálás szerepében. Játékos kedve és játékának intenzitása magával ragadó. Párja ebben Cseke Péter sültet és bort kergető Balgája, ki megcsalt várakozásból, áradó ostobaságból, józan paraszti magáratalálásból, a valóságtévesztés humorából építi alakját. Fráter Kata Ledérként hatásosan kelleti magát. A három vándor monológja nemesen csendül föl Bregyán Péter, Szersén Gyula, Dóczy Péter előadásában. Nem föltétlenül a színészi megformálás hibája, hogy jelenlétük ezúttal sem lesz több, mint allegória. Pedig mondanivalójának súlya épp a választás esélyének megadása miatt különös jelentőséget kap ebben az előadásban. Lukács Margit az Éj királynőjének fenséges alakjában sem lép túl a patetikus, szép lírai szavalaton. Az Éj hatalmának erejét így magunkban kell megteremteni. Csongor tétova tehetetlenségét és elszánt akarását, útkeresését, önmaga kutatását, küzdelmét Mihályi Győző belső hittel formázza. Mellette Ráckevei Anna szárnyát leveteti és aranyhaját vesztett Tündéje igazi e világlény, mintha nem is ő lenne a földöntúli tünemény, a varázslatos tündérlány, hanem határozott, céltudatos asszony, aki választottjáért mindenre képes. Csongor és Tünde költőjük esz- Az ördögfiak: Nemcsak Károly, Hunyadkürti István, Szirtes Gábor .