Filmvilág, 1961 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1961-01-01 / 1. szám
ÁRMÁNY ÉS SZERELEM Schiller 1782-ben kezdte írni az „Ármány és szerelmet” és 1784-ben mutatta be. Akkor már túl volt a „Haramiák” sikerén, a szökésen, az első színházi éveken. Személyes élményből tapasztalhatta meg a „német nyomorúságot”, az ország szétesettségét, az autokrata hercegek pompába és csillogásba burkolt rémuralmát, a nép kiszolgáltatottságát, a polgárság tehetetlenségét, a felvilágosodott értelmiség üldöztetését. A kor forró magvából meríthette tehát s a személyes élmény hitelével formálhatta meg anyagát. A francia forradalom eszméi akkor már egyre erősödő szélvészként süvítettek végig Európán: érthető, hogy az „Ármány és szerelem”, amelynek világában ugyanez a szélvihar kavargott, mint a készülő forradalom kibontott zászlaja csattogott Európa színpadain, már ahol színrekerülhetett. Ez a mű a legkevésbé sem volt tárgyilagos. Minden mondatát átitatta az aktuális politikai szenvedély, az irányzatosság. Az ellenséggel torzító gúny és számonkérő harag fordult itt szembe, a barátnak a részvét, s a lelkesültség kölcsönzött fényes aurát. Mindez első rangon publicisztikai érték volt: a mű ettől még csupán történelmi emlékként lenne jelentős. A közíró szenvedélyes igazmondásához azonban hozzájárult az alkotó művész ráadása is, a költészet varázsa, amely halhatatlan jelképekké formálja az időben mulandót, a remekmű ereje, amely képessé teszi egyetlen kor és egyéniség alkotását arra, hogy új és új korokban, új és új lelkekben szülessék újra. Schiller nemcsak a meggyötrött emberség jajszavát kiáltotta el, nemcsak a kor fő indulatainak adott kifejezést és célt, hanem örök emberi példázatot is formált; egy századokra szóló műfaj mintaszerű remekét teremtette meg: a polgári szomorújátékot. Ezért is őrzi haladó hagyományainak elsőrangú értékei között nemcsak a németség, hanem az egész emberiség. Érthető, hogy napjainkban is állandó műsordarabja a világ színpadainak, s hogy újra és újra megkísérlik szellemét más művészet eszközeivel is felidézni. A diadalmas polgárság egy jó századon át a maga harcainak emlékét látta a műben, s ahogy maga vált elnyomottból el .