Filmvilág, 1962 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1962-01-01 / 1. szám

A ZSENI PARADOXONA A Filmvilág számára írta: NYIKOLAJ A. LEBEGYEV professzor, a Szovjet Filmművészeti Főiskola filmtörténeti tanszékének vezetője Negyven évvel ezelőtt, 1922 januárjá­ban mondta Lenin Lunacsarszkijnak, aki akkor a kulturális ügyek népbiztosa volt: „Maga nagy pártfogója a művészetnek, így hát jó erőssen vésse az eszébe, hogy a legfontosabb művészet a film.” Már sok millió szovjet mozilátogató jó néhányszor olvasta vagy hallotta ezt a mondatot, megszokták, szinte axiómának tetszik. Mégis, amikor tizenöt hónap múltán, 1923 áprilisában először hangzott el nyil­vánosan ez a mondat (Lunacsarszkij idézte a művészeti dolgozók kongresszusán) so­kakat, különösen a művészeti értelmiséget váratlanul érte Lenin gondolata, s csak irodalmi fordulatként, a zseni paradoxona­­ként fogadták. A forradalom első éveiben készített né­hány szovjet film felületes és kezdetleges volt. Nemcsak hogy más művészeti ágak klasszikus műveivel nem lehetett össze­hasonlítani őket, de még a fiatal szovjet irodalom, színház és festészet legjobb alkotásaival sem. Hogy nevezhetjük akkor a „legfontosabb” művészetnek ? A művészeti értelmiség körében, bele­értve a haladó gondolkodásúakat is, széle­sen elterjedt az a meggyőződés, hogy a film nem művészet, hanem más művészeti ágak (a színház és egyéb látványosság) sok­szorosításának technikai eszköze és körül­belül olyan szerepet játszik, mint a nyom­tatás. „Lehet-e a film önálló művészet?” — kérdezte a fiatal Majakovszkij nem sokkal a forradalom előtt. Meg is felelt rá: „Ter­mészetesen, nem.” „Csak a művész te­remtheti meg a valóságos életből a művé­szi alakokat, a film csupán ügyes vagy kevésbé ügyes sokszorosítója ezeknek a figuráknak. Film és művészet különféle nagyságrendű jelenségek.” Gyökeres változás történik a tízes évek végén, a húszas évek elején. Egyes filme­ken (Griffith Itolerance-ján és egyéb mű­vein, Protazanov legjobb alkotásain, Ver­tov és Kulesov kísérletezésein) akkor már felfedezhető a film kifejezési eszközeinek tudatos alkalmazása, s ezek az eszközök már megkülönböztették őket más mű­vészi jelenségektől. Megkezdődik a folya­mat, és a filmművészet a színház pótszeré­ből önálló művészetté válik. Ám a film­vásznat elözönlő selejtek zavaros áradatá­ban szinte észrevétlenek maradnak az új­nak ezek a hajtásai. „Nevetséges dolog ,filmművészetről’ beszélni — írta 1922-ben egy ismert színi­­kritikus, a Pravda és más szovjet újságok munkatársa, Vlagyimir Blum. — Ez a hír­hedt­­művészet’ magába sűrített valamiféle pótszert, meg különféle sarlatán és szmer­­gyakori vonásokat. . . Természetesen semmiféle­­filmművészet’ nem létezik.” És akkor elhangzik a kijelentés: ,­ film nemcsak hogy művészet, hanem a legfontosabb művészet! Sok száz más esethez hasonlóan a paradoxul hangzó mondat Lenin zseniá­lis előrelátását bizonyította. Mint ahogy a kegyetlen nélkülözés és összeomlás évei­ben a „Kreml álmodozója” megrajzolta Wells előtt a holnapi Oroszország fantasz­tikusnak tetsző képét — az ezernyi hatal­mas gyárral, üzemmel, villanyteleppel be­népesített óriási ország jövendőjét —, ép­pen így az akkori filmművészet nyomorú­ságos külseje mögött Lenin meglátta a nemrég született új művészet jövőjét. És Leninnek igaza lett. Néhány év múlva a filmvásznon felcsillantak a szovjet filmművészet első gyöngyszemei: Pa­­tyomkin páncélos. Az anya, Szentpétervár végnapjai és a Dzsingisz kán utóda, to­vábbá Dovzsenko filozófiai filmköltemé­nyei. Eszmeiségük mélysége és szenvedé­lyessége, az erő és élesség, amellyel az élet

Next