Filmvilág, 1967 (10. évfolyam, 1-24. szám)
1967-01-01 / 1. szám
fiú az utolsó percekben a saját akaratának létezését bizonyítandó: átússza a Dunát. Jelképnek kell felfognunk, hiszen egyébként mit kezdünk vele. A mű hozzászoktatott ahhoz, hogy parányi rezdülésekben is a nagy metamorfózis lényeges elemét fedezzük fel. Akkor pedig itt az utolsó mozzanatban a teljessé formált ember új életszakaszának nyitányát kellene érzékelnünk. Ehhez, és éppen ehhez kevés az ilyen esetleges cselekvés. Szabó István egyszer nemrégiben megfogalmazta: „Vannak korosztályok, amelyeknek nagy válságokon át vezetett az útja. Apáink így éltek. De ez már egy más világban élő másik évjárat. Itt minden apró felismerésekből, belső meditációkból formálódik ki. Ezért nem voltak az Álmodozások korában sem nagy, megrázó tragédiák.” Folytassuk talán a gondolatmenetet: ... s ezért nincsenek itt az Apában sem erőteljesebb mozzanatok. Vagyis, értelemszerűen: ennek „az évjáratnak” nem adatott meg a nagy, az eldöntő jelentőségű cselekvések lehetősége. Ez fájdalma, de úgy lehet szerencséje is ... Ilyesféle következtetést kínál a film — a Duna-átúszás jelképével teljessé fogalmazva. Nem tisztünk ennek a nyilvánvalóan létező közérzetnek indokoltságát, tartalmi igazságát vizsgálni, vitatni. (Bár éppen maga a film, az Apa, mint cselekvés, mint művészi tett igazolja a másféle, az önigazolásnál lényegesebb cselekvések lehetőségét.) De ha arra keresünk választ, hogy szépségei, magasrendű művészi megoldásai, rokonszenvesen tehetséges volta ellenére, miért kisebb hatású film az Apa, mint amilyen lehetne, akkor a választ itt találhatjuk meg, az elégikus-szomorkás tónusban, a naagyobbszabású emberi lehetőségekről való látszólagos lemondásban. Pedig Szabó István más sorsot szánt hősének, hiszen úgy beszélt róla: „ ... az ilyen mesélni és álmodozni tudó gyerekekből lesznek a világot csináló emberek.” Olyan tehetséggel indította útjára hősét, hogy elhisszük neki, valóban „világot csináló ember” lesz, ebből a Fiúból. Ha alkotója megszabadítja Bálint András Sólyom Kati