Filmvilág, 1972 (15. évfolyam, 1-24. szám)
1972-01-01 / 1. szám
ugyanaz a sematizmus, ugyanaz a szájbarágó didaktika tér vissza bennük, amin mi már régen túlhaladtunk, nyugati kritikuskollegáink nem ok nélkül kifogásolják, hogy filmjeink elfordulnak a társadalom valóságos problémáitól, hogy a — vélt vagy valóságos — intimitásokban, liritálásban azt folytassák, amivel nyugaton már felhagytak a haladó filmművészek. A marxista esztétika alapján álló művészek számára azonban aligha lehet kétséges, hogy a művészet elsődleges feladata a valóság feltárása, megismerése, s az a produkció, amely csak a már ismert tételek, helyzetek illusztrálására-variálására szorítkozik, lehet bizonyos megfontolásokból — pedagógiai, propagandisztikus, ismeretterjesztő, szórakoztató stb. szempontból — hasznosnak, sőt esetenként szükségesnek minősíthető vállalkozás, de a filmművészet, a szocialista nemzeti filmkultúra építésének a funkcióját nem töltheti be. A művészet csak a társadalmi megismerés processzusában és keretében nyerheti el valóságos értelmét, a maga autonóm törvényszerűségei alapján párhuzamosan tevékenykedve az emberi megismerés egyéb megnyilatkozási formáival. Ha most itt olyan filmalkotások, mint mindenekelőtt Szmirnov Belorusz pályaudvara, de Josszeliáni Napról-napra című filmje, Panfilov Kezdete is, olyan nagy lelkesedést, és mély hatást váltottak ki mindnyájunkban, az nem azzal magyarázható, hogy hibátlan alkotások, hanem azzal, hogy olyasmit mondanak el, tárnak fel a mai szovjet életről, hitelesen és megragadóan, amit előttük még nem mondottak el, s ami csak a művészet eszközeivel elmondható. Úgyszintén, ha itt most a bemutatott magyar filmek, s általában a magyar filmgyártás, egyik felszólaló által szociologikusnak nevezett irányzata mellett török lándzsát, az nem azért van, mert esztétikai szempontból bírálhatatlannak érzem ezeket a filmeket, hanem mert azt a tendenciát, azt a társadalmi valóságot feltáró szenvedélyt, azt a társadalomkritikai felelősségtudatot tartom értékesnek és nélkülözhetetlennek a szocialista filmművészet fejlődéséhez, amely megnyilvánul bennük. S csak örülhetünk, hogy ha lassan is, de szaporodnak azok a filmek, amelyekről már ilyen értelemben — mint a mai valóságot, a mai életet ábrázoló-tükröző alkotásokról beszélhetünk, bár a szocialista filmgyártás egészét tekintve, aligha lehetünk elégedettek az arányukkal. Az oka ennek ismert minden alkotóművész és kritikus előtt. Arról van szó, hogy a művészi ábrázolás, a művészi igazság teljességéhez nélkülözhetetlen társadalomkritikai elemek gyakran még ma is — szubjektíve talán érthetően — bizonyos ellenérzésekbe ütköznek, nem mindig, nem jó szívvel kapnak zöld pályát, hogy megfogalmazva és megfogalmazatlanul egy olyan igény is érvényesül filmművészeteinkkel szemben, hogy életünknek csak a napos, eredményes, pozitív oldalairól szóljanak. (Itt is elhangzott a nem egyszer hallott formula, amely megvetően szól a „szemétdombon való turkálásról”. Megvallom, akkor sem szeretem ezt a formulát, ha kultúrpolitikusok használják, de még kevésbé, ha alkotóművészek élnek vele. Egyrészt: ki takarítsa el a mi „Szemétdombjainkat”, ha mi magunk nem foglalkozunk velük? Másrészt a szemétdombon is emberek élnek. S ezt az arisztokratikus, kezeink tisztaságát féltő finnyásságot semmiképpen sem érzem szocialista humanizmusunkkal összeegyeztethetőnek.) Ennek az ellenérzésnek a forrása alighanem egy téves, de meglehetősen elterjedt azonosításban keresendő. A szocialista művészetnek — mint elkötelezett művészetnek — alapvető kötelessége, kitüntető jegye a szocialista eszmék hirdetése és terjesztése. Vannak azonban, akik eszméink apologetikáját a valóságunk apologetikájával cserélik fel és azonosítják, akik a szocialista valóságból csak azt hajlandóak elfogadni, ami teoretikus célkitűzésként megfogalmazódott belőle; akik a valóságot a tudatukon belüli valóságra szűkítenék. A marxista világnézet azonban lényegében kritikai világnézet, a legkövetkezetesebben realista világnézet, amely tudattartalmainkat is a 2