Filmvilág, 1973 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1973-01-01 / 1. szám
A magyar Ugaron BESZÉLGETÉS KOVÁCS ANDRÁSSAL Az 1919-es proletárforradalmat követő fehérterror első napjaiban játszódik Kovács András új — saját forgatókönyvéből készített — filmje, amelynek címéül egy Ady-vers címét kölcsönözte: A magyar Ugaron. Főhőse egy középiskolai irodalomtanár, felvilágosult polgár, Ady költészetének szenvedélyes és értő híve (Latinovits Zoltán játssza), akit egyre tarthatatlanabb helyzetbe szorítanak az ellenforradalmi folyamat irracionális eseményei, míg eljut a passzív és moralizáló szemlélődés megkérdőjelezéséig. A tanár húgát, egy fényképésznőt Drahota Andrea, a náluk bujkáló népbiztost Horváth Sándor játssza. Az iskolaigazgató Mensáros László; a fontosabb diákszerepeket Kovács Nóra, Fried Péter és Kovács Mihály alakítja. Operatőr: Illés György. — Egyetlen alkotását, az emlékezetes Hideg napokat kivéve, ön eddig mindig a lehető legaktuálisabban napi problémákról, jelenidejű társadalmi kérdésekről készítette sok vitát kavart filmjeit. Mi késztette arra, hogy ezúttal ismét történelmi keretbe helyezze új filmje konfliktusát? — 1919 utolsó négy-öt hónapja különlegesen végletes, kegyetlenül reménytelen pillanata a magyar történelemnek. A Tanácsköztársaság bukása után valamennyi tisztességesen gondolkodó ember azt érezhette: minden elveszett, legfeljebb a világosi fegyverletételt követően tűnhetett hasonlóképpen reménytelennek a szituáció. 1919-ben is egy elvesztett háború terhét cipeli az ország; minden „jólértesült” politikai megfigyelő azt jósolja, hogy a szovjet forradalomnak is legfeljebb hetei vannak hátra; az emberek körében a teljes demoralizáltság uralkodik. Ez a végletesen kiélezett történelmi szituáció — úgy érzem — alkalmas rá, hogy bizonyos morális kérdéseket, emberi magatartásokat feszültebb közegben, plasztikusabb megnyilvánulási formákban vizsgáljak. A film voltaképpen azt elemzi, hogy egy ilyen végletesen regresszív helyzetben milyen válaszok, magatartásformák lehetségesek a progresszív oldalon álló emberek részéről. A filmnek ugyanis valamennyi lényeges szereplője a progresszív oldalhoz húz; egyéni magatartásformáik különbözőek. A magatartásoknak ez a skálája az aktív ellenállást vállaló népbiztos alakjától az emigrációt választó tanár figuráján át az öngyilkosságba menekülő fotósnő alakjáig terjed. Fölmerülhet a kérdés, hogy miért éppen az irodalomtanár vívódó, önigazolásokba menekülő, szinte cselekvésképtelen figuráját állította a film konfliktusának középpontjába, s nem valamelyik másik, markánsabb, cselekvőbb magatartásformát? — Azért, mert különösen érdekelnek most azok az emberek, akiket Ady „az új hangú tehetetleneknek” nevezett. Az a fajta ember hősöm, aki világosan látja az adott történelmi periódus fő vonalait, de felismeréseit különféle meggondolásokból nem tudja, nem meri cselekvésre váltani; tisztánlátása legfeljebb szavakban, véleményekben nyilvánul meg. Ez a magatartásforma az utolsó száz évben különösen jellemző a magyar értelmiség széles rétegeire. Ez a típus mindig nagyon hamar megteremti a maga számára az ideológiát ahhoz, hogy mikor miért nem lehet cselekedni, tettekre váltani az értelmes felismeréseket. A filmbeli irodalomtanárnak is egyik fő jellemvonása az örökös önigazolás, önfelmentés. A film „storyja” voltaképpen nem egyéb, mint ennek a magatartásnak a szembesítése a másféle magatartásformákkal: a népbiztoséval, a fényképésznőjével, az emigrációba vonuló tanáréval, végül a legértelmesebb diákokéval. S a film arról szól, ahogyan ez az ember e szembesítés-sorozat belső folyamatai révén végül is eljut a cselekvés vállalásának küszöbéig.