Filmvilág, 1978 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1978-01-01 / 1. szám
van, de csak részlegesen. És ha ehhez még hozzáfűzzük, hogy a filmszínháznak is van közönsége, bizonyos értelemben legalább a befogadás — noha az alkotástól elszakítottan — nyilvános, akkor a televíziónál még ez a nyilvánosság is eltűnik, mert hiszen néhány ember ül a képernyő előtt, sokszor csak egy, és a tömegremete, akit fal szigetel el a másiktól, a maga cellájában mered a képernyőre. S a tömegremete Shakespeare-t néz, azt a Shakespeare-t, aki a nyilvánosságra szánt mindent, aki úgy fogalmaz, hogy az közvetlenül éppen a nyilvános előadásban hasson, és aki éppen ezért költőileg is csak ebből érthető meg. S ha mindezt tudomásul vettük, akkor néhány, az előbbieknek ellentmondó tényt is tudomásul kell venni. Az egyik az, hogy ezen nehézségek ellenére — vagy talán éppen ezek miatt? — a magyar televízió egyik legnagyobb és hivatalosan is elismert teljesítménye a Fehér György által rendezett III. Richard volt. A bírálatok elmondták, hogy a televízió eszköztárát és lehetőségeit a legjobban aknázta ki arra, hogy Shakespeare-t a képernyőre hozza. De ugyanígy említhetném azt, hogy a Royal Shakespeare Company napokban bemutatott Antonius és Cleopatra- ja egy színházi előadás televízióra alkalmazása volt és joggal tartja úgy számon ezt a produkciót a nemzetközi közvélemény is, mint Shakespeare egyik legjobb tévérefordítását. Mi lehet az oka annak, hogy Shakespeare siker volt a színházban, azután sikert jelenthetett a filmen és most sikert jelent a tévén, holott az első a színház, ahol Shakespeare valóban otthon van, ahol nem kell neki otthont teremteni; a második a film, mely legalább a hangulat megrajzolása szempontjából, a tér nyitottsága szempontjából — tehát valami plain air-ség tekintetben sokat nyújthat, de már nem az eredeti otthon; s végül a harmadik, a képernyő, ahol Shakespeare elvileg otthontalan volna. A dilemmát nagyon könnyű lenne azzal föloldani: minden Shakespeareelőadás nehézsége a színek hirtelen változása, oda-visszatérés a különböző színek között, és mindezt a film és képernyő hosszabb szünetek és díszletváltás nélkül meg tudja oldani. Aki Shakespeare-ben az átdíszletezés problémáját komoly problémának tekinti, elvi kérdésnek, az nem érti Shakespeare-t, nemcsak azért mert a Globe színház ezt igen egyszerűen intézte el, hanem azért sem, mert a díszlet fontossági sorrendben Shakespeare-nél az utolsó helyre kerül. Azután ha valaki azt mondaná, hogy a képernyő elsősorban a pszichológiát tudja nyújtani, s ezen belül a színészi mimika eszközével élhet, akkor sok mindenben igaza volna ugyan, de Shakespeare-nél a pszichologizálás — legalábbis modern értelemben — aligha föllelhető. S bár a mimika fontos eszköz, általában a színjátszásban és olyan nagyszerű daraboknál mint a Shakespeare-művek, különösen, de a mimika kiemelését már megcsinálhatta a film is, sőt, a színházban is lehetséges a koptok kiemelése vagyis a mimika speciális megvilágítása. Ezek tehát nem jó válaszok. Más azonban a helyzet, hogyha megnézzük, mi hat valóban a shakespeare-i dráma lényegéből a képernyőn? Mindenekelőtt az, ahogyan a gondolatok, az egyes szereplők gondolatilag felépített útja a képernyőn megjelenik. Valóban a képernyő kiforgatja bizonyos értelemben önmagából a shakespeare-i művet. A shakespeare-i mű lényege az, hogy a gondolatok bizonyos szituációk szülöttei és szituációkat szülnek. A filmbeli Shakespeare-ábrázolások a szituációkat és ezzel együtt annak hangulatát önálló démiurgosszá emelik és ebből eredeztetik az összes gondolati változásokat. A képernyőn viszont a dolog megfordítva van. A képernyőn minden embernek, aki Shakespeare-darab szereplője, megvan az elgondolása önmagáról, a világról, környezetéről, a jövőről Ezt apró-cseprő szituációk mindig megzavarják. De a szituációk elindítják az új tervet, az új gondolatot, az új lehetőség keresését, amely azután ismét beleütközik valamely szituációba. Az érdekes azonban mindenütt az, hogy mit gondol az ember — a szereplő — hogyan látja a valóságot és hogyan alakul át valóságlátása, miközben azt hiszi, hogy önmagát folytatja, vagy hogyan folytatja ön .