Filmvilág, 1983 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1983-12-01 / 12. szám
és ahol minden tele van ővele. Ez a „szubjektív historizmus” — a filmben váratlanul megidézett — Pilinszky János felfogásával cseng össze: „A művészet épp a tényekkel folytatott küzdelem a valóságért, s e küzdelem egyedül hiteles színtere: maga az alkotó kell, hogy legyen. Különben menthetetlenül kettéválik: megfigyelő és megfigyelt, az, aki tetten ér, és az, akit tetten érnek, az, aki elítél, és az, akit elítélnek. Különben: van a bűnös, akit a filmvásznon magam előtt látok, személy szerint és anélkül, hogy a bűnén kívül valamit is tudnék róla, és van az »alkotó«, akit nem látok és akinek semmiféle bűnéről nincs tudomásom. Márpedig a művészetben ez kevés”. Bódy filmjében állandóan magunk előtt látjuk az alkotót és látjuk bűnét is, amit elkövet, amikor lefilmezi, azaz dologgá, bizonyítékká, lenyomattá, gyanúsítottá változtatja az életet, amikor megfigyeli és tetten éri a személyiséget, s már pusztán ezáltal az ítélkező avagy a voyeur, s mint a film összefoglaló nagy kulturális metaforája utal rá, a halottkém helyzetébe kerül. Bizonyos értelemben egész filmje nem más, mint töprengés az élet, a személyiség ilyen eldologiasításának morbiditása felett és ironikus leleplezése ennek a metamorfózisnak, vagyis személyes és ezáltal felelős tiltakozás ellene. Holttetem és emléktárgy A morbiditás Bódy filmjének legfőbb tárgya és tárgyiasult mondanivalója, kifejezésformája, nyelve, de állandóan idézőjelbe tett, ironikusan eltávolított, harsány burleszkben feloldott kifejezésformája és nyelve. Amikor ugyanis azt „mondja”, hogy a filmkamera tekintete minden elevent holttá és minden személyeset dologivá változtat, akkor kulturális, erkölcsi, politikai metaforát mond, mindent ehhez a tekintethez viszonyít. Minden elembertelenítő és elszemélytelenítő attitűd lényegét ezzel a hasonlattal világítja meg. A filmkamera objektivitásában egy embertől elhagyott, idegen világ képe tárulkozik föl. Innen Bódy filmjében a német expresszionizmust idéző halálraváltság, a rémfilmekre jellemző megvilágítás és színezés, az expresszivitás kísérteties felfokozása. A film tónusát a hulla, a dögtetem színei határozzák meg — a kékes-lila árnyalatok, a szederjesség. Persze ez a kísértetiesség sohasem vehető egészen komolyan. A katasztrófa nem tragikus, hiszen erkölcsileg már megítélhetetlen. A katasztrófa csak iszonyatként és szörnyűséges tréfaként fejezhető ki, ahogyan arra az éji holdat csaholó, panaszosan vonító kutya motívuma is utal —— hiszen a hold elérhetetlen; az üvöltés tehát hiábavaló. Mégis üvölteni kell, mert nem lehet nem üvölteni — amíg vagyunk és emberek vagyunk. — A filmre vett, filmre másolt világ „halálmerevségbe dermedő világ”. Idáig tart a „filmes”, a kamera objektívjét maga és a valóság közé toló „művész” helyzetének erkölcsi és — ha tetszik — filozófiai paradoxona. Az új éppen az, hogy ezt a paradoxont kiterjeszti a történelem jelenlegi állapotára, a huszadik szóm „Misszionáriusi tevékenységének eredménye végülis két hulla” (Bády Gábor) 6