Filmvilág, 1988 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1988-04-01 / 4. szám
A KÍMÉLETLEN Ártatlanság vagy szerencse — nem teremtenek sorsot. Korunk olvasatában aligha van érthetetlenebb ember a döntelen Roccónál. A hajdani Visconti-hős, Alain Delon színész élete a példa rá, hogy a világot másképp is lehet látni: az egykori Rocco, aki húsz éve még a magától értetődő jóság megtestesülése, ma a Bosszú Angyala a maga rendezte, írta filmekben. Egy ösztönös, mai Raszkolnyikov, aki tudja, hogy a jóság nem képes erőteljes tiltakozásra egy elfogadhatatlan világrenddel szemben. Jacques Darnay, ,,a kíméletlen”, szándékosan tér le az egyenes útról (ékszerrablás miatt tölti le börtönbüntetését). Morális torzulása nem pusztán személyiségének csorbulása, inkább szembefordulás a világ elfogadhatatlan berendezkedésével. Darnay csak a felszínen szabályozott életvitelből szakad ki, így nincs hová visszatérnie. Szabadulása után felmérheti, hogy egy olyan világban, ahol még a betyárbecsület is korrumpálódik: ,,a bűntelenség vétek”. A civilizált társadalom könyörtelen gyűlölete és cinizmusa itt teljesen hétköznapi; az elszigetelt és hajszolt Darnay kénytelen színlelt, majd természetes fatalizmussal felvenni a harcot a zsákmány reményében nyomába szegődő rendőrséggel és volt bűntársaival szemben. Alain Delon utóbb készült filmjei kivétel nélkül variációk a bűn témájára — egy jelentős művész tét nélküli játékai. Ezek a Delon-formálta új hősök csak megszokásból élnek tovább a széteső világban, de belül már halottak. TAMÁS AMARYLLIS A kíméletlen (Le Bat tant) — francia, 1988. Rendezte: Alain Delon, írta: André Caroff regénye nyomán Christopher Frank. Kép: Jean Tournier. Zene: Christian Dorisse. Szereplők: Alain Delon (Jacques Darnay), Francois Périer, Andréa Ferreol, Anne Parillaud. Gyártó: Adel Productions — T Films. Feliratos. ÜDVÖZÍTŐ KEGYELEM Képzeljük el azt, hogy a római pápa — ráunván az egyházi hívságokra és tökéletes elszigeteltségére — egy mellékajtón át kisétál a Vatikánból és elvegyül az „egyszerű nép” körében. Ez a régesrégi mese, az „álruhás uralkodó” (vagyis a rossz tanácsadóit kijátszva, népéhez visszataláló „jó király”) mítosza elevenedik meg XIV. Leó alakjában. Ilyen pápa nincs is. De lehetne. Hiszen a szegénység kihívása felerősítette a katolicizmus ferences hagyományait. A filmben nem „XIV. Leo”, hanem a szegények kitaláltak. Azok, mert a film azt a látszatot kelti, mintha balsorsukat kizárólag annak köszönhetnék, hogy lusták, potyalesők, rosszindulatúak. így van ez a kis délolasz hegyi faluban is, mígnem a rangrejtve odaérkező pápa „csodát” nem tesz. Türelem, jóakarat és szép emberi szó segítségével lassan maga mellé állítja a falu ellenséges és dologtalan népét, megízlelteti velük a munka örömét, és a szeretet édességét. Ennyi ? Az idea szép, de alighanem „kevés az üdvösséghez”. A rendezőnek azonban a jelek szerint nincsenek kétségei a gyógymód hatékonyságát illetően. Ahelyett, hogy érvek és ellenérvek ütköztetésével igyekezne meggyőzni minket, inkább rádupláz a hepiendre: az immár pápai mivoltában megmutatkozó jótevő és a megváltoztak boldogságtól párás szemmel ismerik fel egymást a Szent Péter téri nagymisén. Hiába a jószándék, a példázat hamis és hatástalan: a hívők számára túl profán, a hitetleneknek túlontúl kenetteljes. NAGY ZSOLT Üdvözítő kegyelem (Saving Grace) - angol, 1986. Rendezte: Robert M. Young. írta: Celia Gittelson regénye nyomán David S. Ward. Kép: Reynaldo Villalobos. Szereplők: Toni Conti (XIV. Leo pápa), Fernando Rey (Biondi kardinális), Erland Josephson (Monsignore Ghezzi), Donald Hewlett (Monsignore McGee), Giancarlo Giannini (Abalardi). Gyártó: Embassy — Columbia. Szinkronizált. VILÁGAUTÓ A film első kockáit látva — szúrós tekintetű, marcona férfi sportkocsijával száguldozik az utcákon a fejvesztve menekülő járókelők között — joggal gondolhatja a néző, hogy autócsodákról, a gázpedált megszállottan nyomkodó, motorizált héroszokról szóló, rutinizgalmakkal kecsegtető opusz következik. Kurta negyedóra is alig telik el azonban, és máris búcsút kell mondanunk ebbéli várakozásunknak. Változik a helyszín: amatőr autóversenyzői erényeket csillogtató főszereplőnket a munka frontján látjuk viszont. Diszkrét discozene ritmusára éppen egy új szuperautó kísérleteinek fáradságos aprómunkájába merülve tesz- vesz. A meglepetések sora ezzel azonban még korántsem ér véget. A kalandfilmes betétekkel dúsított szolid termelési história — hála a forgatókönyvírói leleményességnek — többször is meglepő fordulatot vesz. Ralph Korda nevű hősünknek ugyanis rengeteg gondja akad. Nem elég, hogy gigászi erőfeszítéssel megalkotja a világautónak becézett, formatervezett, elektromos meghajtású csodajárművet, de ráadásul még ipari kémekkel, környezetvédő punkokkal és a találmányt katonai célra felhasználni akaró hadiipari mogulokkal is meg kell küzdenie. A nőfaló, biztos kormányfogású és fejlett igazságérzettel rendelkező mérnök figurájának sajnos van egy apró szépséghibája: túl tökéletesre sikeredett ahhoz, hogy példakép lehessen. Michael Verhoeven rendező filmje bosszantóan zavaros, elkapkodott munka. Akár a lezser nagyvonalúsággal innen-onnan átgondolatlanul összehordott témákat, akár a közhelyes dialógusokat idézzük emlékezetünkbe, nehezen tudnánk válaszolni arra az egyszerű kérdésre: vajon kinek is készült? GÁTI PÉTER Világautó (Killing Cars) — NSZK, 1985. írta és rendezte: Michael Verhoeven. Kép: Jacques Steyn. Zene: Michael Landau. Szereplők: Jürgen Prochnow (Ralph Korda), Senta Berger (Marie), Agnes Sorai (Violet), Daniel Gélin (Kellermann), Stefan Meinke (Niki), Bernhard Wicki (Van der Mühle). Gyártó: Futura Film. Szinkronizált: AZ UTOLSÓ CSILLAGHARCOS Hogyan lesz egy szegény, jólelkű és nyílt tekintetű amerikai fiatalember a békés Kylos bolygó megmentője? Miért érdemes szabad időnket játékautomaták gombjának nyomogatásával tölteni? Választ kaphat, aki végigüli ezt a Flash Gordonképregények stílusában fogant űrmesét. Hogy mivégre kell a tünékeny, egyszeri álmoknak kézzelfogható és maradandó alakot ölteniük a celluloidszalagon, azt talán nem volna ildomos éppen ezen a filmen számon kérni. Azt viszont igen, miért, hogy rendezője egy untig ismert álmot álmodik. Az annyiszor megmosolygott és megszidott „szegény” fantik repülő kávéfőzői, nekihevült kenyérpirítói helyett itt ugyan csillogó-villogó gépcsodák suhannak, hitelük azonban jottányival sem több. SCHREIBER LÁSZLÓ Az utolsó csillagharcos (The Last Starfighter) — amerikai, 1984. Rendezte: Nick Castle, írta: Jonathan Betuel. Kép: King Baggot. Zene: Craig Safan. Szereplők: Lance Guest (Alex Rogan), Robert Preston (Centauri), Dan O’Herlihy (Grig), Catherine Mary Stuart (Maggie), Norman Snow (Xur). Gyártó: Lorimer — Universal. Szinkronizált. A kíméletlen 53