Filmvilág, 2010 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2010-06-01 / 6. szám
SADE ÉS ILLUSZTRÁTORA] Ezzel függ össze az a jelenség is, hogy Sade márki, aki szintén kegyetlen, vagyis szörnyűségesen érdekes író, óriási vonzerőt gyakorol minden korban. Ráadásul ez a csáberő anélkül érvényesül, hogy a legtöbben akár egyetlen sorát olvasták volna... Nem is igen olvashatták például magyarul, hiszen a cenzúra nem hagyta kiadatni a műveit. Az sem véletlen, hogy mindkét napjainkban egyetemesen sikeres „régi" szerző „kegyetlen író", aki a képmutatást a maga módján leplezi le. Ladlos a társadalmi modell hamisságának leképezésével, Sade brutális filozófiai-nyelvi szókimondással. A nagy libertinusok közül ugyanis Lados mellett Sade a másik író, aki bármily erősen foglalkoztatja a filmírók-rendezők képzeletét, eddig alig-alig talált méltó megfilmesítőre. Mennyiségileg elképesztő a Sade körüli filmtermés, tematikáját tekintve pedig elképesztően sokszínű. A filmek nagy része a márki életével foglalkozik (köztük Szirtes András Halász Péterrel készült minimalista alkotása: Sade márki élete, 1993), vagy Benoit Jacquot színvonaltalan Sade-ja (2000), továbbá egy, a márkinéról szóló Mishima-darabot követő japán film 1986-ból. Ugyancsak ide tartozik az egyik viszonylag hiteles és sikeres Sade-film, a Sade márki játékai (Quills - Philip Kaufman, 2000). A másik csoportba lényegében politikai filmek tartoznak - például a Peter Weiss darabja alapján készült Marat/Sade (Peter Brook - 1967) vagy Pasolini Said avagy Szodoma százhúsz napja (1976): a hatalom mechanizmusát boncolgatják, a libertinus filozófiát némileg háttérbe szorítva. Külön kategóriát képez Jesus Franco életműve, amelyben komoly egységet képez a Sade-indíttatást követő furcsa, pornográfiával kacérkodó filmek sora: Justine (1969), Eugénie (1970), majd az Eugénie de Sade (1974). Sade megfilmesítése eddig csak részsikereket hozott, még a Quills is több szempontból amerikaiasított változat, bár izgalmas és látványos, nagyszerű színészekkel. A Sade-i filozófia - amely minden határt megsért és átlép - nem adja meg magát egykönnyen az értelmezőknek, a filmeseknek sem. Ehhez hozzá kell tenni, hogy írásmódjának és témáinak egyszerre sematikus és differenciált volta túl kemény dió a valószerű ábrázolás számára. Szemmel láthatólag jobban boldogulnak vele az animációs technikák. Két igazi részsiker érdemel e téren említést (az átütő siker a cseh Jan Svankmajeré, de ő nem köthető kizárólagosan Sade-hoz, tehát róla külön lesz szó). Az egyik a sokoldalú Roland Topor 1989-es, animációval kombinált Márkija, (társrendező Henri Xhonneux), ahol Sade a Bastille börtönében saját hatalmas, bábuként kezelt és animációs technikával mozgatott phalloszával vitatkozik, és eközben ugyancsak bábok és animáció formájában jelennek meg elhíresült figurái (úgymint Justine, Juliette, illetve a Szodoma százhúsz napja négy elvetemült libertinus főszereplője). Az alapötlet kiváló, képszerű, a helyzet hiteles (Sade élete több mint felét töltötte fogságban, ugyanis minden rezsim alatt lehetőleg börtöncellában, később az őrültek házában tartották), csak, sajnos, az ötlethez képest hosszú a film, hamar kifullad. A másik siker egy epizód Bunuel Tejáriában (1969), egy ironikus részlet: Michel Piccoli ad itt elő egy hiteles, de paródiaként kezelt, korbácsolós-önkínzós szado-mazochista jelenetet. Visszatérve az egyetlen igazán érdekes és teljes Sade-filmre, a Quills-re, az a Frears-féle Lados-adaptációhoz hasonlít, amennyiben kosztümös, korhű, de alaposan fikcionalizált megfilmesítése a márki charentoni végnapjainak. Nagy erénye, hogy a cenzúrát és a hatalmi manipulációt állítja a középpontba - gondosan dokumentált, emlékezetesen míves képsorokban -, de mégiscsak láthatóan amerikai ízlés szerint formálja meg a témát. Úgy látszik, egyelőre a metszetek és rajzos illusztrációk maradnak a szörnyű Sade-i fantazmagóriák leghitelesebb képi megjelenítései. CASANOVA LEGENDÁJA Laclos és Sade után ideje rátérni a Casanova-mítosz torzításaira, amelyek rendkívül megtermékenyítően hatottak több nagy rendező fantáziájára, köztük a Casanova-gyűlölő Fellinire. A témakör anekdotikus gazdagsága is kimeríthetetlen lenne, mert például a magyarok készítették az első Casanova-filmet (1918, rendező és főszereplő Deésy Alfréd, írta Békeffy László és Pakots József; sajnos, csak töredékesen maradt fenn). Mennyiségileg is imponáló a termés, hiszen a magyarokat egy osztrák (1920), majd egy orosz filmváltozat (1927, címszereplője Ivan Mozzsuhin) követte csupán a némafilmes korszakban Comencini barokkosan túlzsúfolt, illusztratív és szépelgő filmjéig (1969), amely Casanova velencei gyermekkoráról szól, újabb tíz film listázható. Az igazán érdekes filmes adaptációk azonban: az 1976-os Il Casanova di Fellini (társforgatókönyvíró: Bernardino Zapponi), majd 1982-ben Ettore Scola filmje, A postakocsi (La Nuit de Varennes), Marcello Mastroiannival az öreg Casanova szerepében, illetve 1992-ből a Schnitzler nyomán készített Casanova hazatér (Le retour de Casanova - rendezte Edouard Niermans, a főszerepben Alain Delon). Az újabb megfilmesítések közül az érdekesebbek: a Heath Ledger főszereplésével készült, velencei helyszíneken játszódó feldolgozás (rendezője a svéd Gary Halvorson, 2005), illetve a BBC szép és korrekt tv-filmsorozata (az Életem története 3 epizódban feldolgozva, 2005), ahol David Tennant és Peter O'Toole osztja meg a főhős szerepét, életkorok szerint kettévágva. A problémakör itt szinte áttekinthetetlenül széles és ezernyi problémát vet fel. Kezdjük azon az alapvető kérdésen, hogy Casanova valójában ál-libertinus, hiszen a valódi szabadosok számára tiltott minden igazi érzelem, legfőképpen a szenvedélyes szerelem. Márpedig Casanova a közhiedelemmel ellentétben nemcsak sikeres hódító, hanem szerencsétlen szerelmes, eltaszított szerető is volt. Éppen legnagyobb szerelmei (a muránói apáca, M. M. és a francia arisztokrata Henriette) nem szerették viszont, illetve egy londoni kis prostituált (La Charpillon) világcsúfját csinált belőle, amint ez Bunuel egyik utolsó filmjéből szépen kiderül (A vágy titokzatos tárgya, 1977). A film ugyan közvetlenül egy Pierre Louys-regényből készült (Az asszony és a bábu), amelyet többször is megfilmesítettek, de a regény a casanovai Életem története londoni epizódját dolgozza fel. Tehát Casanova csak a világ számára testesíti meg a gátlástalan csábítót, az emlékirataiban kezdett maga is pózolni a nagy libertinus szerepében, a valóságban nőkedvelő, sze- FILMVILÁG 2010/06 ^