Filológiai Közlöny – XII. évfolyam – 1966.

1–2. szám - Szemle - Gyivicsán Anna: Tanulmányok a csehszlovák–magyar irodalmi kapcsolatok köréből

adatként említi Kollár életrajzában. Sziklay László a forrongó reformkori Pest-Buda hatását vizsgálja Kollár személyiségének, politikai és költői művének fejlődésére, alakulására. A nemzeti ébredés, a nacionalizmus első évtizedei ezek, ellentmondásokkal terhesek, így maga a kor for­málja ellentmondásossá Kollár személyiségét. De hasonló ellentmondásokkal találkozunk a német Rumy Károly Györgynél, Schédius Lajosnál és a magyar politikai és kulturális élet számos alakjánál: a patriotizmus és nacionalizmus érdekes átmeneti típusai ők. Valóban csak így, a reformkori Pest-Buda — amely akkor több nemzet kulturális mozgalmának központja lett — sokarcú bemutatásával érthetjük meg Kollár szerepét a szlovák irodalmi és kulturális élet viszonyában is. Több cikkben (Misianik, Pisút, Sziklay) felvetődik a komparatisztika irodalomtörténeti helyének, szerepének és viszonyának kérdése; módszertani kérdés, hogyan, miképpen mű­veljük. A kiadvány tanulmányai ilyen szempontból — s ez érthető is — még nem mutatnak egységes képet. Legtöbb tanulmány a közvetlen kulturális kapcsolatok történetéből merít. Érdekes az összehasonlító irodalomtörténet szempontjából Milan Pisút Petőfi Sándor és Jankó Král, a két forradalmár költő költészetének egybevetése abban a korban, amikor a két nemzet a nacionalizmus viharában egymással szemben áll. A szerző művészetüket nem tematikai- formai, hanem belső összefüggésben vizsgálja (hasonló gondolatok, életérzés, eszmei légkör). Milan Pisút tanulmánya is bizonyítja, mennyi feladatunk és lehetőségünk van irodalmaink azonos vonásainak és fejlődésének felkutatásában, még az olyan sokoldalúan feltárt irodalmi korszak­ban is, mint a romantika kora. A forradalmak leverését követő nyomasztó atmoszféra rövid időre megbénítja a pozitív kapcsolatok ápolását, s a kiegyezés egyre nehezebb feladatok elé állítja azokat, akik a hatvanas években még népeink közeledését szorgalmazták. Richard Prazák alapos anyagismerettel és objektivitással kutatja az 1848—1867 között kialakult kapcsolataink jellegét. Amíg a magyar szépirodalom visszhangja erősebb Csehországban, Magyarországon elsősorban Palacky tudo­mányos munkássága iránt nagy az érdeklődés, s ennek oka az, hogy ezekben az években a cseh tudományos irodalom magasabb színvonalú, mint a szépirodalom. (Palacky munkásságának magyarországi hatása történetírásunk fejlődése szempontjából is érdekes.) De ekkor is Toldy Ferenc már észreveszi és kiemeli Karel Hynek Mácha Májusának friss hatását, irodalomtörté­netünk pedig Vörösmarty és Palacky kapcsolatainak bővebb megismerésével gazdagodhat. Csak sajnálni tudjuk, hogy a kötet nem mutatja be ugyanezen időszak szlovák—magyar kulturális kapcsolatait, amelyek, különösen a 60-as években, a szlovák írók egyik csoportjá­nál — épp a társadalmi-politikai viszony alakulása következtében — érdekes tematikájú irodalmat teremtettek. Tudjuk, s ezt maguk a szerkesztők is megjegyzik, hogy ilyen úttörő jellegű munka nem közölhet minden jelentős kapcsolatot bemutató tanulmányt (ezt nem engedi meg a terjedelem sem), viszont Andrej Mráz tanulmányának közlése — a századvég és a század­forduló kiélezett nemzeti antagonizmusának tükröződése két szlovák regényben — feltétlenül megkövetelte volna a 60-as évek szlovák—magyar viszonyának bemutatását is. Nemcsak cseh—magyar, hanem szélesebb kelet-európai vonatkozásokat tár fel Karel Krejci Az ember tragédiája és az emberiség eposza c. igényes, szép összehasonlító tanulmánya. 1867 után sem hiányoznak a szakadék áthidalására irányuló törekvések, ekkor is akad­nak a kultúrkapcsolatok olyan bátor és jeles munkásait mint a cseh Frantisek Brábek és Gus­táv Mayerhoffer. A magyar irodalom e két jeles fordítója és propagálója Petőfivel, Aranynyal, Eötvössel, Madáchcsal Jókaival, Móriczcal, Tömörkénynyel és más korabeli íróval, költővel és drámaíróval ismertette meg a cseh olvasó közönséget. A cikkíró nemcsak a két fordító te­vékenységét mutatja be, hanem érinti a lefordított irodalom és a közönség viszonyának kér­dését is, ami végső soron a fordítók munkáját is meghatározta. A XX. század kapcsolatait bemutató fejezetet Dobossy Lászlónak a kapcsolatok általá­nos jellegét elemző tanulmánya vezeti be. A XIX. és XX. századi cseh—magyar kapcsolatok elemzésével és összehasonlításával Dobossy elmondja, hogy sajnos a XIX. század antagonizmusa tovább él a XX. században is. De ekkor már — különösen a két világháború között — új jellegű együttműködés is kibontakozik (pl. Zalka Máté és Hasek barátsága, a munkásmozgalmi sajtó kapcsolatai), első lépések ezek olyan széles körű kapcsolatok kialakításához, amelyek már csak teljesen új alapokon váltak lehetségessé. Igazán csak örülhetünk annak, hogy a „fiatalabb" XX. század nem maradt el a több kutatási hagyománnyal rendelkező XIX. század mögött. Az igaz, hogy a régi irodalom és a XIX. század kapcsolataival foglalkozó tanulmányok szintetikusan feldolgozott, nagyobb kort ölelnek fel, a XX. századi tanulmányok pedig inkább adatközlők, informatív jellegűek, mivel e kutatási terület még valóban fehér folt a kapcsolattörténet irodalmában, társadalmi­politikai vonatkozásban is. Persze a fent elmondottak nem vonatkoznak egyértelműen minden tanulmányra. Arató Endre A Szép Szó haladó demokratikus írógárdájának Csehszlovákiához való viszonyát és csehszlovákiai útját a 30-as évek bonyolult társadalompolitikai és kulturális viszonyában elemzi, a kor átfogó politikai és kulturális áttekintését adja. Csukás István a

Next