Magyar Filozófiai Szemle, 1996
4–6. számok - Tanulmányok - Rózsa Erzsébet: A mindennapi élet értelmezései Lukácsnál és Hellernél
tás. Az eddigi történelem e két pólus feszültségeinek terében és idejében zajlott, s a szocializmus hivatott az emberiség állapotával való egyesülést „a mindennapok közvetlen élményévé tenni". Ennek azonban utópikus íze van, Lukács maga is beismeri. A nembeliség igazi alakját Lukács az ún. magasabb objektivációkban jelöli meg. Az esztétikum sajátosságában a művészet „[...] az emberiség öntudatának legmegfelelőbb és legmagasabbrendű megnyilvánulási módja". Itt is jól látható, hogy a nembeliség-probléma megoldásának Lukácsnál végső soron episztemológiai karaktere van. Ennek két döntő mozzanata a munka mint a nembeliség modellje illetve a művészet mint az emberiség öntudata. Az is nyilvánvaló, hogy ebben a viszonylatban a nembeliség ellenpólusa, a partikularitás ugyan megszüntethetetlen adottság, ám mindig van valami eredendően negatív benne, ahogyan a nembeliben, bármily elvont és problematikus is, mindig van valami eredendően pozitív. Ennyiben a nembeli és a partikuláris a lukácsi elmélet általános értékhorizontjának két szélső pólusát képezik. A legáltalánosabb negatív a mindennapiság relációjában a hamis tudat, a partikularitásoknak az a sajátossága, hogy az emberek itt a „nem tudják, de cselekszik" mintáját követik. A könyvben ez a mottóként is használt minta is jól mutatja Lukács végső episztemológiai attitűdjét: a nem-tudást vagy a hamis tudatot mint a partikularitások végső közös jegyét és alapját értelmezi. A nembeliségnek és a partikularitásnak az értékdualizmusával írtuk le a nembeliség lukácsi fogalmát. Ez a jellegzetesség átvezet a nembeliség jelentéstartományának egy másik forrásához, amelyet Lukács koncepciójában leginkább Goethe reprezentál. Ez pedig a „humanitás", amely a történelemnek, a magasabb objektivációknak, de a partikularitásból kiemelkedő egyéni életeknek is a tartalma (lehet). A humanitás nemcsak a magasabb objektivációk, hanem elvileg minden élet tartalma lehet. Az episztemológiai attitűd arisztokratizmusát ezen a ponton egy demokratikus gesztus keresztezi Lukács György álláspontját a nembeliségről „bontja fel" majd Márkus György, elhíresült „Marxizmus és antropológia" c. tanulmányában, részben más tartalmat is adva ezzel mestere kategóriájának. A nembeliség jelentésének a marxi vagy marxi eredetű jelentése mellett tehát van egy másik rétege is Lukácsnál, mégpedig a német filozófia és kultúra klasszikus öröksége. Közismert, hogy Goethe és részben Hegel a reprezentánsai ennek Lukács számára. Hegel ingázik a két jelentésréteg között. A szellem fenomenológiájának munka-fölfogása valamint a Logika révén Lukács inkább az elsőhöz sorolja, a történelemfilozófia alapján viszont inkább a másodikhoz. A nembeliségnek ezt a jelentésbeli kettősségét, a marxi illetve a hegeli és a goethei eredetre visszavezethető dualitását az Esztétika Bevezetésében, sőt az egész lukácsi koncepció kiépítésében nyomon lehet követni. A nembeliségnek ez a két 3 Lukács György, i. e., I. köt. 540. o. 4 Uo. 569. o. 5 Márkus György: Marxizmus és „antropológia", Akadémiai K, Bp. 1966.