Fogorvosi szemle, 1992 (85. évfolyam, 1-12. szám)
1992-01-01 / 1. szám
Két évtizeden át csak fogorvosi magángyakorlatot folytatott. ,, fivatásszeretetét, lelkiismeretes gondos munkáját azonban betegei felismerték, és a második világháború előtti Budapest egyik legismertebb fogorvosa lett” — írta róla Berényi Béla az Orvosi Hetilapban megjelent nekrológjában. Nehéz megtalálni az egyértelmű és teljesen kielégítő magyarázatát annak, hogy Kemény Imre, a nagy tehetségű szakember két évtizeden át miért nem végzett és publikált tudományos munkát. 1950-ben egy újság nyilatkozatában azt mondja, hogy a Horthy-korszakban a tudományos munka minden lehetősége el volt előtte zárva. Nekrológjaiban és az Életrajzi Lexikonban is ez olvasható róla. Az elmúlt rendszerben élt tudósok méltatásában, életrajzában gyakori és legtöbbször a valóságnak megfelelő az ilyen jellegű feltételezés. Kemény Imre esetében azonban ez a beállítás nem tűnik teljesen reálisnak, hiszen sok hozzá hasonló hendikeppel induló orvos-fogorvos jelentős, eredményes munkásságot tudott kifejteni az említett időszakban. Talán az is feltételezhető hogy a nagy praxisú és igen sok pénzt kereső, állást nem vállaló, fővárosi gyakorló fogorvosnak nem volt ideje szakirodalmi tevékenységhez, és nem szorgalmazta a kapcsolatot a fogorvosi tudományos élet akkori irányítóihoz, művelőihez. A háború után viszont, az akkor már 54 éves Kemény Imre hamarosan bekapcsolódott a betegbiztosítói fogbetegellátásba és a tudományos életbe. Ehhez két, hozzá hasonló korú személytől kapott jelentős segítséget; az egyik Kende János (1893—1964), a közületi fogászati ellátás újjászervezője, a másik Balogh Károly (1895—1973) professzor, a budapesti Stomatologiai Klinika igazgatója volt. Fogászatunk tudományos élete a háború után, a koalíciós kormányzat esztendőiben nagy lendülettel indult meg. A Stomatologiai Klinika — mivel a Fogorvosi Szemle megjelenése szünetelt—tanulmányköteteket (emlékkönyveket) jelentetett meg. Ezek előkészítésére, majd ezektől függetlenül minden péntek reggel tudományos ülést tartott, amelyen nemcsak a klinika orvosai, hanem a szaktudományunk után érdeklődő fogorvosok is részt vettek. Ezeknek rendszeres látogatója, felszólalója és előadója volt Kemény Imre, aki az ülések elnökét, Balogh Károlyt egyik művének előszavában úgy értékelte mint „aki tudományos munkásságom elindításában segítségemre volt, és küzdelmeiben az igazságot keresve mellém állott”. Kende János, aki mint főosztályvezető, 1947-től az OTI (Országos Társadalombiztosító Intézet) fogászati szolgáltatásait irányította, a Csengery utcai Rendelőintézetben fogászati „továbbképző tanrendelést” szervezett. A protetikai tanrendelés vezetésére Kemény Imrét kérte fel, és lehetővé tette számára, hogy intézeti munkaköre mellett kutató munkát is végezhessen. Ezt Kemény az 1951-ben létesített Központi Fogászati Rendelő- és Továbbképző Intézetben (mai nevén Központi Stomatológiai Intézet) folytatta, rendszeresen tartott protetikai előadásokat és gyakorlati demonstrációkat a továbbképzésen résztvevő fogorvosok számára. Mivel az intézetnek országos hatásköre volt, Kemény évtizedeken át az állami betegellátás protetikai feladatainak legfőbb irányítója lett. Kemény első cikke 1946-ban a budapesti klinika által kiadott A stomatológia haladása (Salamon Emlékkönyv) c. kötetben jelenik meg a porcelán műgyökerek alkalmazásáról. 1947-ben a A gyakorlati eredmények a stomatológiában (Árkönyv Emlékkönyv) c. kötetben „Új szempontok a teljes felső prothézisek készítésénél” című hosszabb közleménye kap helyet. Ekkor még készültek szívókamrával vagy gumiszívóval rögzített teljes felső fogsorok. Kemény ezek helyett funkciós lenyomat alapján készülő pótlásokat ajánlva, annak