Fókusz, 1986 (16. évfolyam, 1-25. szám)

1986-01-08 / 1. szám

1986. JANTJAR 8. FÓKUSZ 3 Akik az „/"re felrakták a pontot _ Ahogy az ember lehúzza a banán héját, így hámozzák majd le a csomagokról a deszkát is. Ott áll majd pőrén a fogyasztó kezében a sztereográf, floppy, vagy desziva­­tográf és szép lassan felfalja őket a haszná­lat. A MOM-ban a híres-neves Óbuda Tsz szol­gáltatja a hosszú utak viszontagságaitól óvó csomagolást, a ládázást. Látható formában ő teszi föl a produktum „i” betűjére a produk­tív pontot. Az óbudaiak csoportvezetője Vass László, asztalán egy félig komoly mintacso­­magocska, ami ízelítő a szakmából és előre­­kacsintás az év végi bohóságokra. A pazarul derékszögű kockaéle­kkel hatá­rolt test tartalma a főnök saját kiskalapácsa, amivel a ládaszögekre illik koppintani. Fél­reérthetetlen célzás a feltüntetett „haszná­lati utasítás” a ritkán használt szerszámhoz: „évenként egyszer lezsírozni”. Az „Óbudáék” még csomagolásban is nagy­üzem. Az óbudai Bojtár utcában van csoma­goló telepük, megközelítően ötszázan foglal­koznak az áru konzerválásával, szanaszét szórva a becslés szerinti ötven vállalat és sa­ját telepük között. — 1978 óta csomagolunk a MOM-nak. — így Vass László — tizenöten vagyunk. Jár­tam másutt is, meg tudom ítélni, hogy ami itt folyik, az elit csomagolás. Mi készítjük a göngyöleget is. Lombos puhafát — ami leg­gyengébb ládaanyag — csak elvétve haszná­lunk. Ez minősíti a csomagolt terméket. Hogy ki határozza meg a csomagolás mód­ját? — A MOM. A technológiai osztály ír elő mindent: a bélésanyagot, meg a külsőt is. Legnagyobb terjedelmű csomagunk a szte­­reográf, ami­ összesen kitesz három köbmétert is. A göngyöleg olyan, hogy nem kell szöge­ket húzogatni a felbontáskor. A MOM-mal való viszonyunk? — Arra az jellemző, hogy törzsgárdánk alig változott. Aki elment, főképp azért mert szakmailag gyenge volt. Persze kérdezik, miféle szakma ez, amire nincs külön szakmunkás-bizonyít­vány. Itt bizony a legtöbb emberünknek van valamilyen szakmája. Széles a szakmai látó­kör. Hogy ne törjön össze, ne ázzon el, kicsi, könnyen kezelhető legyen a csomag, annak ezernyi csínja-bínja van. Az is hozzá tartozik, hogy amikor mások pihenésbe fognak, a csomagoló munkája ak­kor kezdődik igazán. Ezért az év vége is fá­zisban tolódik. ★ December vége kegyes volt a szabadban dolgozó emberekhez, akik a kukákban gu­berálnak azokhoz ugyanúgy, mint akik sza­badban árusítják a halat és fenyőfát, vagy tonnákat targoncáznak, határon őrködnek, vagy gyárkapunál, éppen most halásznak, építenek vagy disznóst perzsolnak. Nem kel­lett markukba sokat huhogniok, annyira sze­líd volt az időjárás. Egy kevéske eső esett, legfeljebb a ládákat kellett letakarni az ud­varon, hogy a csomagolás ne szenvedjen víz­kárt. Egy utolsó pénteki munkanapon kisöpörtték a műhelyeket, minden áru a raktár nyaká­ba zúdult, az is,, aminek késedelmességéért minden felelős ember már ujjából kicsavar­ta a vért. Megszoktuk, hogy év végén csak a keres­kedők tartanak teljes ügyeletet (még az or­vos, a rendőr, a sírásó is megritkul), mert fogyasztani nem csupán kívánatos ilyenkor, hanem kell! A java tömeg áhított láblóbálásba, vagy boldog vásárlásba réved, a kereskedők pedig elfojtott lábdobogással söpörgetik össze az esztendeiből megmaradt hasznot. A MOM karácsonyfaként emeletezkedő ke­reskedelmi szervezetének ágain év végén ki­gyulladnak a virrasztás lámpácsikái. A Csörsz utcai Alkotás utcai sarokirodaházban kon­fettiként szétszórva maradnak fényiben az irodák. S lent a „gyári gödörben” teljes gőz­zel morzsolja ki magából az árut a raktár. A gyárépület be van kerítve. A HUNGA­­ROKAMION háznyi teherautói köröskörül. Az újságíró nem kívánatos vendég a siet­ségben, hogy ő is f­öltegye saját „i”-jére az év végi pontot, ami nem más, mint mások pontja az „i”-n. Napokkal előbb, mikor Horváth Károlyt kerestem telefonon, a t­ászáruralkitár és cso­magoló osztályvezetőjét, hogy kieszközöljek egy látogatást náluk, készségesen éneklő hangján egy kuruc­ keservest adott elő arról, hogy miféle hadjáratban vannak. A telefon­­kagyló pedig meggyőzően harsogta a háttér­ricsajt. — Most ne!­m esdett. — Inkább elmondom a lényeget. A lényegből az bontakozott ki, hogy az év­vég elején a készáruraktár áll, legvégén a kiszállítás és a kettő közt a modern szövő­gépek sebességével szövi sűrű pókhálóját a bonyolítás. Közben az a gyanúm kerekedett, ami a gyakorlatban igazolódott is, hogy a fo­lyamat logikájától függetlenül mindenki az elején áll saját belátása szerint. Hisz min­denki csak azt tapasztalja, hogy nélkülözhe­tetlen, s ha így van, akkor ő a kezdet és a vég. Karácsony előtti hétfőn jelentkeztem az ,,B” épületben, ami ilyentájt tényleg a MOM köldöke. Nehezen találtam meg a negyedik emeletet, mert nem beszéltük meg, hogy me­lyik lépcsőházból a negyedik emelet. Addig is amíg fölbandukoltam egy bezárt ajtóig, a lépcsőházból pillantást vethettem a gyülekező kamionokra, a kazánházra, ahonnan szököge­­tett a gőz, láthattam a máglyákba rakott anyagokat és a tenger tisztaságát szigetként karélyba fogó építési mocskot a rakodótér körül. — Hja — gondoltam — innen látszik, miből lesz a cserebogár. — S azzal gyorsan kerestem egy másik lépcsőházait, az igazit. Horváth Károly, az osztályvezető és a kész­áruraktár csoportvezetője, Szatmári Sándor éppen testgya­korlattal nemesítette izmait: kisebb ládáikat öleltek föl és vitték a mér­leghez. A belföldi szállításon átestek, kaptam a lihegő tájékoztatást, most már csak a hatá­ron túliak vannak. Bármi is történik, de­cember 30-ig a megrendelő ország határán belül kell lennie az árunak. „Akkor van ott”. Számlázás, bonyolítás, árufedezeti csoport, szállítás — tehát a kereskedelmi igazgatóság — talán ötven emberrel lehet jelen. „Fedél­zeten van” az itteni vezetés is, amit a rak­tárban őreimmel vesznek tudomásul. A sajtó tiszte ebben annyi, hogy „újévá szívküldi”­­fcént továbbítsa a „főnökséghez” a buzdító­ látogatásért támadt hálaérzetet. Az ilyen, jö­vőbe nyújtott kezekben aztán továbbra sem lesz hiány. Hisz jelen vannak még a 65. osztály meósai az utolsó Disomomokkal, a példásan működő bonyolítók, a szállítás, a karbantartó-ügyelet, a szordinóban fűtők, a Volán szállítói, a nélkülözhetetlen Óbuda Tsz és a huszonnégyórázó rendészet. Miközben már ünnepre rándult a világ keze-lába, a végsőkig dolgozók még kóros abszcivenciá­­ban szédelegnek. Horváth Károly harmincnál több éve áll raktára élén. Nem emlékszik, hogy bármi is eltűnt, vagy sérült volna az ő kezükön. Ab­ban azonban biztos, hogy semmilyen termék sem „készáru”, amíg ők nem nyilvánítják an­nak. Az „i”-n képződő pontnak ők az első lenyomata. Decemberben — pontosabban szólva: minden decemberben — már nem egy, hanem kettőspontot tesznek az „i”-re, mert az éves forgalom ötödét bonyolítják az arányos tizenketted helyett. — Kik vannak még? — kérdem. Horváth Károly az irodaházba kalauzol. A bemutatott árufedezeti csoport már „lazít’. Nekik csak a nevükön lehet eltűnődni, mert ki hinné, hogy ők azok, akik minden saját értékesíté­­sű árut regisztrálnak. Tehát azt nem­, ami külkereskedelmi vállalaton megy keresztül. Rövid szóelemző rágódás után a bonyolí­tókhoz nyitunk be. Boros Gyevi Jánosné a csoportvezető egyetlen testet képez az író­gépével. Hogy számlát, postai okmányt, jóvi­­teli engedélyt, vagy éppen vámáru-nyilatko­zatot gépel, nem tudhatni. Azonban félreért­hetetlen a mozdulat, hogy tűnjünk el, így hát a múlt évből átköszönve a kinyomtatott jelenbe, csak jó munkást kívánhatunk neki — hol sokat, hol keveset. Az államközi osztályon az ügyeletet tartó Kuttner György vesz gondozásába. Amíg el­szalad, a ház gyomrának mozgását hallga­tom: „Horváth Karcsi el ne menj! — Az is­ten áldjon meg, mindjárt jövök! — Remél­jük, karácsonykor nem” — és így tovább. Telefonálni csak városi vonalon lehet a szomszédba is, mert a házi központot kikap­csolták. Horváth Károly hálás, amiért ideig­lenesen hozzákapcsoltak egy városi vonalat... Ledniczky Sándort keresem, a szállítás ve­zetőjét. Sajnos, lekéstem, de Gosztonyi Pé­ter nemzetközi szállítmányozási csoportveze­tőtől megtudom, hogy a „szállítás” és a „szállítmányozás” két fogalom. Ledniczky Sándor címe: „szállítmányozási és vám­osz­tályvezető”, aki egyébként várta az újság­írót. Köszönettel veszem át a telefonszámot — Hallom, várt Ledniczky elvtárs. Saj­nos későn értem a végére... — Hogy én ?... De akkor elmondom, hogy... Fölfogtam, amit tudtam. Azt például, hogy köszönet a tmk-nak, ahonnan a gépszállítók besegítettek, s „emberfölötti munkát végez­tek” a rakodásban. Azt is elmondta, hogy negyvenkét éve MOM-os, jövőre nyugdíjas lenne, de, ha kell, marad még. Tapasztalatait boldogan bocsátja rendelkezésre. Ne vegyem dicsekvésnek, de régi személyes kapcsolatai­val sokat tudott lendíteni az év végi mun­kán. Az előző negyedévben betegállomány­ban volt: frontális ütközés autóval. A két ünnep közt Bécsb­e kíséri a szállítmányt, ahol a Bischoff szállítmányozási vállalattól raktárt béreltek, hogy az ünnepek után to­vább ... Köszönet a vezetőknek, hogy hagytak dol­gozni és az együttműködő osztályoknak... (bokor) A magukba temetkező bonyolítók Az első, amit mindenki lát: a ládahalom A csomagoló Óbuda-téeszesek A „szállítmányozási” nyüzsgés

Next