Fórum - Az MSZMP KB Politikai Főiskolájának lapja, 1973 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1973 / 1. szám
Asztalán papírhalom, szétnyírt lapok olló, ragasztó. Előző nap éjféltájban még dolgozott. Új jegyzet készül filozófiából. — Sok mostanában a munkánk. Saját magáról kérdezem, a beszélgetés során mégis szinte önkéntelenül többes számra vált. Az a lehetőség, hogy a filozófiát ezentúl nem két, hanem három szemeszterre elosztva tanulhatják az újabb évfolyamok, számukra mindenekelőtt sokkal több munkát jelent: új tanterv, új metodika, új jegyzetek. 1951-ben kezdett tanítani a hajdani Lenin Intézetben. — Filozófus? — Pedagógus vagyok. Az oktatási munkát szeretem, azt, hogyan lehet átadni a tudást — mondja Szabó Gábor, akit a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntettek ki. A pártmunkások egész generációját oktatta, tanította a marxista—leninista filozófiára. Ez a legkedvesebb számára : maga a nevelés, az adás öröme, az a sikerélmény, amikor a pedagógus tapasztalja, hogy nemcsak visszaadni, hanem alkalmazni is tudja egy-egy tanítvány a megtanultakat. Alapvetően humán érdeklődése a filozófiában összekapcsolódik természettudományos képzettségével. Könyvében a fizika, csillagászat, űrkutatás filozófiai vonatkozásaival foglalkozott, s mostanában (amikor számos kísérlet történik a természet kiiktatására a filozófia tárgyköréből) a természet dialektikája került érdeklődésének középpontjába. Jó lenne több tudományos munkát publikálni, de a pedagógus — mit is tehetne — a kutató drága perceit rabolja naponta. Az új jegyzet didaktikáról szóló részeit ő írja. Mennyiben új? Még korszerűbb, mindenek előtt a dialektikus és történelmi materializmus még szorosabb belső egységét igyekszik érzékeltetni. Az írással tulajdonképpen elkészült, már könnyebb, már csak az olló következik. Az események felgyorsul** tak, a frissen zúduló információtömeg csaknem ellep. Állandó tevékenységben van az, aki hivatásul választotta, hogy rajta tartja kezét a történelemformáló idő ütőerén. Dr. Babirák Ilona, a nemzetközi tanszék tanára napjaink egyik legizgalmasabb témájával foglalkozik, a fejlődő országok politikai életének kérdéseivel. Mi újság Délkelet-Ázsiában? Milyen fő kérdések foglalkoztatják az indiai kommunistákat? Mi várható fekete Afrikában? Dr. Babirák Ilona tanárnő, e témák ismerője, jelentős munkába fogott. Dokumentumkötetet állít össze, amelyben a fejlődő országok forradalmi mozgalmainak írásos publikációit gyűjti össze és rendszerezi a 60-as évek második felének időszakából. Hiánypótló kiadvány lesz ez, amelyet nagy érdeklődéssel forgathatnak majd különösen az oktatási intézmények hallgatói, de az előadók is. Az első kötet a jövő év elején megjelenik, majd még kettő követi. Állandó ismeretgyarapítás mellett tanítani — ez dr. Babirák Ilona nem kis munkája. Megállás nincs, nem lehet, mert az élet sem áll meg. Mégis megálljt int olykor az önfeláldozó munka jól megérdemelt jutalma. Nem sok időre, csak néhány meghatott, forró pillanatra, mint legutóbb november elején, amikor ő is átvette a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. Miért kapta? Sok évi lelkiismeretes oktató munkájáért, tudományos tevékenységéért és még sorolhatnánk az átfogó, összegezni akaró gondolatot, de szürkék a szavak, ha e gazdag munkásságot akarjuk értékelni. A Népliget közepén meg** húzódó parányi családi házban beszélgetünk Tóvári János elvtárssal, a politikai főiskola kertészével. Szeptemberben ünnepelte hatvanadik születésnapját, s két hónappal később örömmel vehette át a Munka Érdemrend bronz fokozatát. — Mire is gondolt akkor? — Talán furcsán hangzik: a virágokra, a parkra. Negyvenhat éve kertész vagyok. Ha egyáltalán összeszámlálhatnám, hogy ennyi év alatt hány virágpalántát neveltem és helyeztem földbe — alighanem igen nagy szám kerekedne ki... — Miért szereti szakmáját? — A mi munkánk eredménye gyorsan jelentkezik: ma elültetjük a magot vagy palántát, s néhány hét múlva illatozó virág lesz belőle. Ezért mondhatom, hogy a kertész kétszeresen is örül a megtisztelő kitüntetésnek , hiszen bizonyítéka annak, hogy az emberek szeretik a virágokat, jól érzik magukat a szép parkokban. Vagyis: tudjuk, érezzük, hogy nem dolgozunk hiába. Ez a tudat ösztönöz engem is, meg nagyon sok kertésztársamat, hogy aggódva figyeljük — gyökeret eresz tett-e minden szál palánta, lesz-e belőlük illatozó virág? — Szép a főiskola parkja. A kertésznek is ez a véleménye? — Csak messziről szabad nézegetni — tréfálkozik beszélgető partnerem, majd magyarázatként hozzáteszi: aki alaposabban megvizsgálja, észreveheti, hogy itt-ott megöregedett a gyepszőnyeg, gyérebb a fű, bágyadtabbak a virágok. Megoldás? Van. Fel kellene ásni a parkot s új gyepszőnyeget nevelni. Az uszoda környékén is van még bőven tennivaló. Bizonyára igaza van Tóvári Jánosnak. A hallgatók, akik pihenést keresve sétálnak a parkban, aligha látják a jelzett „szépséghibákat”. Ám a kertészszem annál inkább. — Úgy tudjuk, 1973 februárjában nyugállományba kerül? — Igen, ez már végleges dolog. Jól jön majd egy kis pihenés. Hogy miért csak egy „kis” pihenés? Erre is válaszolok. A munkát valahogy oly módon kell abbahagyni, miként az ember beleszokott gyerekkorában. Lassan, fokozatosan, ahogy az egészség engedi. Vagyis, ez azt jelenti, hogy ha szükség lesz rám a főiskolán , örömmel megyek segíteni annak, aki majd a helyemre kerül. Lehet-e másként befejezni e kis beszélgetést, mint ekképpen’: gratulálunk a kitüntetéshez, jó egészséget a nyugdíjas évekhez, és a viszontlátásra ... Amikor Filyó Jánosné elvtársnő átvette a kitüntetést, a Munka Érdemrend bronz fokozatát, a hallgatók közül többen kérdezték a szomszédjukat: melyik tanszéken dolgozik az elvtársnő? A hallgatók ugyanis közvetlenül ritkán találkoznak vele. Munkájával annál inkább. A rektori tanács titkára, ő készíti el a rektori tanács, a főiskolatanács üléseinek anyagát és figyelemmel kíséri a hozott határozatok végrehajtását is. Milyen eredménnyel? Erre talán a kitüntetés adja a legkézzelfoghatóbb feleletet. Akik munkáját elbírálják, érdemesnek találták rá. A szervező munka sok ötletességet, leleményt és nagy szorgalmat, áldozatkészséget kíván. S ő megfelel ezeknek a követelményeknek. — Tizenöt esztendeje dolgozom az iskolában, volt időm alkalmazkodni a követelményekhez — mondja. Titkárnőként látott munkához iskolánkon 1957-ben, majd — munkája elismeréseként — nagyobb feladattal bízták meg. A tanulmányi osztályra került, a levelező hallgatók ügyeit vette kézbe. Tulajdonképpen ez volt egyik nagy próbatétel az életében; az önálló munkaterület, öt kihelyezett levelező tagozata volt akkor a főiskolának. A hallgatók értesítése, az előadók, a jegyzet biztosítása nem volt kis feladat. De ha egy-egy hallgató a legnehezebb percekben kopogott be hozzá, dolgavégezetlenül nem távozott. Nyolc éven keresztül úgy intézte a hallgatók ügyeit, mint a sajátját. A Szabad idejében — már amennyi van — tanul. Még egy vizsgája van a pártfőiskolán, s most arra készül. S ami ideje még marad, az a családé. Mert az iskolai munka, a tanulás mellett családanya is. Játsszunk kicsoda-micsodát, jó? Akkor kezdem. Személy. A Politikai Gazdaságtan tanszéken található. Középtermetűnél valamivel magasabb. Koponyáján nem éppen ősvadonként burjánzik a haj. A szót lassan, alaposan megrágva fűzi egymáshoz. Szeme kimért szemüveg mögül, úgy tűnik, szigorúan vizsgálja a világot — hacsak fel nem fedezzük az iris?lében megbúvó kis, meleg barna fényeket. Ezt persze csak bizonyos közelségből lehet felfedezni. Kandidátus. Leningrádban védte meg disszertációját. Két fiúgyermek apja. Kedvenc időtöltése az olvasás. Az idei pedagógus napon kapta meg az Oktatásügy Kiváló Dolgozója kitüntetést. Megvan? Valaki esetleg bizonytalan? Na, jó, még segítek. Témája: az árutermelés sajátosságai a szocializmusban, az áruviszonyokhoz kapcsolódó kategóriák. Igen, ő az: Molnár Győző. De ki tudja azt is megmondani, hogy tulajdonképpen ki ő? Erre már nem olyan könnyű válaszolni. Ezért ezt a kérdést nem is teszem fel. Inkább beszélgetünk. Arról, mi minden sűrűsödik egy kitüntetésben, amit így ismerünk: Az Oktatásügy Kiváló Dolgozója? — Munka. S a munka elismerése. Miután az ember már hosszú ideje dolgozik, úgy érzik valamiképpen ki kéne fejezni neki szorgossága elismerését. Gondolom, így kaptam ezt a kitüntetést. Nem azért mondom, mintha enélkül nem éreztem volna megbecsültnek magam. Tanszékvezető helyettes, docens vagyok. Ez is valami éppen. Nem? Azt tudom hogy, mint oktató bizonyosan nem tartozom a jó előadók közé. Nem vagyok dinamikus, színesen csillogó, magával ragadó sodrású. Lassú, monoton a beszédem — ami nem mondható túl élvezetesnek. Nekem jobban meg kell küzdenem a hallgatók érdeklődésének, figyelmének felkeltéséért és megtartásáért. Ennek több befektetett munka az ára. Ha jól érzékelem annyi eredményt ugyanis elkönyvelhetek, hogy a hallgatók logikusnak, követhetőnek tartják az előadásaimat és becsülik a pontos fogalmazást, a fogalmak precíz, világos használatát. A szemináriumokon azt hiszem, valamivel sikeresebben állom a versenyt, ha igaz az, hogy a jó foglalkozásvezetés alapja a közvetlen kapcsolat kialakítása és a sokoldalú érvelés. No meg, ha nem tévedek abban a hitemben, hogy a hallgató nemcsak a tanárától akar kapni, de önmagából is adni akar, értékeli ha követelnek tőle. Milyen helyet, szerepet tölt be munkájában a tudományos kutatás? — Tulajdonképpen az a helyzet, hogy a tudományos munka, tehát az elmélyedés egy részterület problémáinak vizsgálatában az egész anyag mélyebb megértéséhez vezet. Elsősorban mintegy sajátos prizmára — ezért van rá szükségem. Mit tart a legfontosabb tanári erénynek? — Sokat tudjon, és azt át is adja. Csengetnek. Búcsúzzunk! Várják a hallgatói. Aligha van diák, aki ne érezne tiszteletteljes örömöt, ha egykori tanára, tanítója kitüntetéséről értesül. Még akkor is feltör ez a büszkeség, ha csak rövid ideig tartott a közös munka, mert a diák tanítómesterei nevét sohasem felejti el. Jóleső érzés volt meghallani, hogy a közelmúltban Geréb Andorné elvtársnőt, a filozófiai tanszék tanárát az Oktatásügy kiváló dolgozója kitüntetésben részesítették. Ezzel a magas elismeréssel egy csaknem másfél évtizedes propagandista munkásságot koronáztak meg. Nem pontos ez az utolsó mondat. Az a másfél évtized tulajdonképpen három és fél évtized a kitüntetett életében, hiszen 1938 óta, a munkásmozgalommal való újpesti találkozása óta propagandistája a marxizmus eszméinek. Miközben fiatal munkásnőként tanulta a marxizmust, ismerkedett a klasszikusok műveivel, már maga is tanított, előadásokat tartott textilgyári ifjúmunkásoknak. Ez a két mozzanat — tanulni és tanítani — élete minden napját, e három és fél évtized minden történését átszövi, bárhol is küzdött, dolgozott, tevékenykedett. Hitvallása a „nagyon szeretem az embereket”, s ez a pedagógusi ars poetica tanítványai szeretetében, filozófiai tudásuk növelésében, a feltétlen segítőkészségben öltött mindig testet. Húsz éve ennek a főiskolának a növendéke volt, s 1959-ben tért ide vissza, a filozófiai tanszékre. Immár több mint 10 éve a szocialista társadalom építése erkölcsi kérdéseinek avatott szakértője, számos folyóirat-tanulmány szerzője. Főiskolai munkáján kívül részt vesz a XIV. kerületi esti egyetem, a TIT budapesti szervezete munkájában, gyakori előadó a József Attila Szabadegyetemen, pártoktatási körökben, de szívesen vállal részt különböző mozgalmi brigádvizsgálatokban is. Egyike azoknak az embereknek, kommunistáknak, akikre ráillik az „örökös társadalmi munkás” megjelölés. Munka-tanulás-család, ez a hármas egység ötvöződik Geréb elvtársnő életében. Miközben — férjével együtt — állandóan tanult és tanított, három gyermeket nevelt fel sok gonddal és örömmel. Büszke rájuk is, mint ahogy azokra a tanítványokra, akik ma szerte az országban jól teszik dolgukat. Az oktatói munkát lassan felcseréli az intenzív kutatói és publikációs tevékenységgel. Tankönyvet készít a szocialista erkölcs probléma-komplexumáról, hogy ezrekkel, tízezrekkel ossza meg tudását, vívódásait és jellembeli, szemléletbeli nemesedésre ösztönözzön. Mindig ezt tette: segítette az embereket, mert szereti őket. Íz kétszer is volt „diák” ebben az épületben. Először 1949/50-ben, azután 1957/58- ban. Tizenkét év óta pedig tanár a főiskolán. Korábban hosszú évekig a gazdasági élet különböző területein dolgozott — úgy érzi, nagyon hasznos időszak volt az is, mert a gazdasági valóságot közvetlenül érzékelhette, ami azután jó alapot adott a közgazdasági kérdésekkel való foglalkozáshoz. Az első emelet 114-es szoba ajtaján áll Kelemen Béla adjunktus neve. Az ajtó mögé nem látni, aki még nem találkozott vele, talán nem is tudja, mivel foglalkozik. Tárgya csak az ötödik szemeszterben válik tananyaggá, amikor gazdaságpolitikai kérdéseket, s a hatodik félévben, amikor iparpolitikai kérdéseket oktat. A főiskolán is elsőrangú követelményként állította maga elé, hogy propagandista legyen. Fontos, nélkülözhetetlen elem a tudományos kutatás, de a főiskola jellegéből következően is alapvetőbb a propagandista munka. Hogy miért? Így mondja el: — Tapasztalt, érett embereket, politikai vezetőket képezünk, az a feladatunk, hogy gyakorlati ismereteiket elméleti tudással egészítsük ki. Elsősorban nem is tantárgyakat tanítunk, tehát, hallgatóinknak értelmére és szívére egyaránt akarunk hatni. Manapság meglehetősen éles az emberek kritikai szemlélete, ami önmagában egyáltalán nem baj — az a fontos, hogy közben ne lazuljon meg senkiben a szocializmushoz való kötődés. Saját hibáinkat nem külső szemlélő módján kell látnunk és vizsgálnunk, hanem belülről, és mindenkor az önjavítás készségével. Ez a hallgatókra és a propagandistákra is vonatkozik. A hallgatókkal jól együtt tud dolgozni, mert látja, hogy itt mindenki kedvvel tanul, érzi munkájának konkrét értelmét. A közegnek, amiben él, a másik fele az iparpolitikai tanszék. Túl van már a 25 éves munkaviszonyon, dolgozott sok jó kollektívában, de a jelenlegit rendkívül nagyra becsüli. A tanszék tanárai nyíltak egymáshoz, segítőkészek. Valamennyi tanár ügye itt minden apróbb-nagyobb oktatási probléma éppúgy, mint valamelyikük egyéni problémája. Úgy érzi tehát, hogy a többieknek is köszönheti, hogy az idei pedagógus napon átvehette az Oktatásügy kiváló dolgozója kitüntetést. Tevékenységének szűkebb területei a gazdaságfejlesztés történetének felszabadulás utáni problematikája, különösképpen a gazdaságföldrajzi és a népesedési kérdések. Kutatási területének eredményeivel a hallgatók is találkoznak, elsősorban az előadásokon, melyek tartalma egyre gazdagodik. De aki propagandista alkat, az nem tud megmaradni csupán a főiskola keretei között, a budapesti gazdaságpolitikai szakosító tanfolyamon is előadó. Nem méri, hogy mennyi a napi, heti elfoglaltsága. Nyilván szüksége van kikapcsolódásra, egy-egy színházi élményre, de ez is elsősorban az erőgyűjtést szolgálja. A propagandista tevékenység élethivatása, s ennek nincs ereje és vége, csak értelme van. Nagyszerű, magasztos értelme. írták: Adamovics Ilona, Gaál Ferenc, Fehér Kálmán, Karácsondi Miklós, Karvalics László, Szabó Attila, Pallag Róbert. KITÜNTETETTJEINK Minden esztendőben — így tavaly is — iskolánk több tanárát, technikai, adminisztratív dolgozóját, munkájuk elismeréseként, különböző kitüntetésekben részesítették. Valamennyien közeli ismerőseink. Évek óta látjuk, figyeljük munkájukat, észrevesszük sikereiket, amelyeknek úgy örülünk mint a magunkénak. Az alábbiakban néhány sorban bemutatjuk őket és egyúttal valamennyiüknek szívből gratulálunk, további eredményes munkát, sok sikert és jó egészséget kívánunk. Dr. Szabó Gábor Dr. Babirák Ilona Tóvári János Filyó Jánosné Geréb Andorné Kelemen Béla U M2 F ÓR