Fotó, 1982 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
A fotográfus mint művész Felfedezések Bálla Demeter kiállításán Két Bálla Demetert ismertem meg a Vigadó Galéria kiállításán. Egy impresszívet és egy expresszívet. Egy plebejus művészt és egy dekadens értelmiségit. Egy krónikást és egy vizionáriust. Az egyik fotográfus ragaszkodik a tényekhez. A másiknak a tények csak arra jók, hogy átvarázsolja őket. Az egyik olyannyira belefeledkezik az életes látvány szépségeibe, hogy még a körúti fényképész trükkjeitől sem riad vissza: zsilettel vakarja ki a szem csúcsfényeit. A másik az elmúlás előtt tiszteleg és hagyja a figurát sejtelmes életlennek, a kompozíciót bizonytalan varázsénak. Balla Demeterben ugyanis kétféle magatartás keveredik: az újságíróé és a filozófusé. A fotótörténet hőskorában e két magatartás természetesen forrt össze. Aki masinát kattintott, tisztában volt vele, hogy képe információ közlésére vállalkozik. És azzal is, hogy ennek az információnak azt kell elmondania, amit a világról a világnak érdemes. A fotótörténet jelenében e két magatartás legtöbbször annyira különvált, hogy művelőik egymás köszönését sem fogadják. Az információ primátusát hirdető sajtófotósok lenézik vagy reménytelenül áhítozzák a művészi rangot biztosító pályázati díjakat, a szalonok finom eleganciáját és az értők, mindenekelőtt a képzőművészetet a fotóval felcserélők elemző szavait. A művészet primátusát hirdető fotósok pedig lenézik vagy reménytelenül áhítozzák a nagy példányszámú folyóiratok felvevőképességét, a fotót faló reklám financiális következményeit, mindenekelőtt pedig a tekintélyt biztosító népszerűséget. Bálla eddigi pályája tehát valahol félúton van. Már nincs naiv összhangban funkció és esztétikum, de már nincs is együtt. Műfaja válogatja, hogy melyikben jut az egyik és melyikben a másik túlsúlyra. A törést egyelőre csak az jelzi, hogy a sajtó- vagy sajtóízű fotók elfoglalták a tárlat nagytermét és „előszobáját”, míg a „művészet” bekerült a szentélybe, egy hátsó kis külön szobába. Mindezek ismeretében majdhogynem félrevezető a tárlathoz mellékelt katalógus. Ha csak ez, és csak ennyi lenne Bálla produkciója, úgy mi sem mentené meg a befutott sztárfotós-skatulyába való besorolástól. Attól a nagyfokú érzékenységgel és még nagyobb technikai rutinnal megvert művész képtől, akinek épp olyan jól kell ismernie az ezüstbromidszemcsék grafikus hatását, mint egy pulyka haláltusájában rejlő latens szépségeket; akinek a nehezen fotózható férfiaktból éppúgy ki kell hoznia a misztikus halálhangulat belső drámáját, mint a rézsút beeső fénynek kitett tárgyakból a szimbolikus erőt. Bevallom, hozzám a másik, a kevésbé „művészi”, bár sokkal ismertebb Balla Demeter-féle fotó áll közelebb. Noha a szerzői szándék azt sugallja: az olyan elegáns kiállítás, mint amilyen a Vigadó Galériáé, inkább a mágikus-misztikus-artisztikus-ezoterikus fotónak kedvez, igazában a köznapi fotó az, amelynek erejétől nem tudok szabadulni. És noha a kiállítóterem süppedő szőnyegei, pazarló installációja és belvárosi hangulata a feleslegesség szépségét reklámozza, a jobb oldali nagyterem Balla-féle pantheonja több katarzist vagy legalábbis szórakozást nyújt, mint a katarzisra hivatott művek. A SCHAÁR ERZSÉBET c. sorozatból