Fotóművészet, 1978 (21. évfolyam, 1-4. szám)
1978 / 1. szám
Beszélgetés Gink Károllyal HEGEDŰS MÁRIA Kalandos utakra hívnak könyvet: Üzbegisztánba, Örményországba, Grúziába, Azerbajdzsánba, Ithakába, Perzsiába, Indiába, magyarországi barangolásokra, beszélő tájakra, a bartóki zene és a költészet birodalmába is megörökítik a vén Európa XX. századi pillanatait. Ha életéről kérdezzük, el-eltéved saját múltjának rengetegében, s az egyenes válasz csapásáról le-letérítik tövises emlékei. Az ideg-emberek közlés-hevével montírozza a múltját, így életútjának krónikáját emlékezetében az élmények intenzitása s nem az időrend rendszerezi. — Mi volt az első fotós ötlete? — A Széchenyi Felsőkereskedelmiben megalapítottam az ország első diák-fotókörét. Előtte már fotografáltam egy-két éve. Első gépemet 14 évesen egy rokonomtól kaptam. A másodikat úgy szereztem, hogy a piacra jártam csomagot hordani. A külső Váci úton laktunk, egy szoba-konyhás lakásban négyen, a szüleim, a nővérem és én. Volt úgy, hogy hónapokig csak csupasz matracokon aludtunk, amikor a részletre vásárolt szobabútorunkat elárverezték, mert nem tudtuk törleszteni. Ma is meghat, mi mindenről mondtak le a szüleim, hogy nekem mindenem meglegyen. Hogy ne tartozzunk a fűszeresnek, s hogy újra le lehessen menni kenyérért, lisztért s ritkán húsért. Apám nagyon egyszerű, szerény és főleg szegény segédtisztviselő volt a Hősök Temetője Felügyelőségnél. Soha nem nevezték ki tisztviselőnek. Érettségije volt, erdészeti főiskolája, de valahogy nem sikerült neki az élet. Anyám származása miatt nem tudott elhelyezkedni. — Hány évesen jutott második fényképezőgépéhez? — Tizenhat éves voltam. A kereskedelmiben jogot is tanultam, s tanárunk rendszerint lediktálta a hiányzó jegyzeteket. Én gyorsírással lejegyeztem, majd legépeltem, és sokszorosítva eladtam az osztálytársaimnak — ebből is gyűjtöttem a gépre. Nagyon jó gyors- és gépíró lettem, mert a körülményeim rákényszerítettek, hogy jobb legyek, mint a többiek. Az iskola elküldött gép- és gyorsíró versenyekre, de a nagy izgalomban mindjárt az első percekben megbuktam. Nagyon lámpalázas vagyok. Ezen nem változtattak az évek. Noha mindig felkészülök, a belső szorongások miatt gyakran járok kudarccal. — Kapott-e baráti biztatást, iránymutató kritikát az indulás éveiben? — Még középiskolásként gyakran eljártam a MADOMÉ-ba. Elsősorban Haller Frigyes észrevételei hatottak rám; ő figyelmeztetett az átkos magyar stílus, azaz az erős ellenfény fényképezés s a vasárnapi Magyarország bemutatásának technikai és szemléleti korszerűtlenségére. Tizennyolc évesen vettem részt először nemzetközi kiállításon, amit a MADOME rendezett. Az akkori kritika az aranyérmes képről mindössze egysoros méltatást írt, s az enyémet a tárlat legsilányabb képének minősítve tizenhat sorban pocskondiázta. Ezután az első nagy pofon után határoztam el, hogy megmutatom: fognak még rólam másképp írni. — Paradox módon úgy is mondhatnánk: szerencsés gyermekkora volt, hogy a sors nem bánt magával kesztyűs kézzel. — Így igaz. A pofonok a makacsság mezével vérteztek fel, s így előbbre vittek. — És önmagával békében él? — Nem. Elsősorban magammal harcolok, hogy megtaláljam egy-egy feladat lehető legjobb megoldását. Azután hat