Fotóművészet, 1978 (21. évfolyam, 1-4. szám)

1978 / 1. szám

Beszélgetés Gink Károllyal HEGEDŰS MÁRIA Kalandos utakra hívnak könyvet: Üz­­begisztánba, Örményországba, Grúziába, Azerbajdzsánba, Ithakába, Perzsiába, In­diába, magyarországi barangolásokra, be­szélő tájakra, a bartóki zene és a költé­szet birodalmába i­s megörökítik a vén Európa XX. századi pillanatait. Ha életéről kérdezzük, el-eltéved saját múltjának rengetegében, s az egyenes válasz csapásáról le-letérítik tövises em­lékei. Az ideg-emberek közlés-hevével montírozza a múltját, így életútjának krónikáját emlékezetében az élmények intenzitása s nem az időrend rendszerezi. — Mi volt az első fotós ötlete? — A Széchenyi Felsőkereskedelmiben megalapítottam az ország első diák-fotó­körét. Előtte már fotografáltam egy-két éve. Első gépemet 14 évesen egy roko­nomtól kaptam. A másodikat úgy szerez­tem, hogy a piacra jártam csomagot hor­dani. A külső Váci úton laktunk, egy szo­­ba-konyhás lakásban négyen, a szüleim, a nővérem és én. Volt úgy, hogy hónapo­kig csak csupasz matracokon aludtunk, amikor a részletre vásárolt szobabúto­runkat elárverezték, mert nem tudtuk törleszteni. Ma is meghat, mi mindenről mondtak le a szüleim, hogy nekem min­denem meglegyen. Hogy ne tartozzunk a fűszeresnek, s hogy újra le lehessen menni kenyérért, lisztért s ritkán húsért. Apám nagyon egyszerű, szerény és főleg szegény segédtisztviselő volt a Hősök Temetője Felügyelőségnél. Soha nem ne­vezték ki tisztviselőnek. Érettségije volt, erdészeti főiskolája, de valahogy nem si­került neki az élet. Anyám származása miatt nem tudott elhelyezkedni. — Hány évesen jutott második fényké­pezőgépéhez? — Tizenhat éves voltam. A kereskedel­miben jogot is tanultam, s tanárunk rend­szerint lediktálta a hiányzó jegyzeteket. Én gyorsírással lejegyeztem, majd legé­peltem, és sokszorosítva eladtam az osz­tálytársaimnak — ebből is gyűjtöttem a gépre. Nagyon jó gyors- és gépíró lettem, mert a körülményeim rákényszerítettek, hogy jobb legyek, mint a többiek. Az is­kola elküldött gép- és gyorsíró verse­nyekre, de a nagy izgalomban mindjárt az első percekben megbuktam. Nagyon lámpalázas vagyok. Ezen nem változtat­tak az évek. Noha mindig felkészülök, a belső szorongások miatt gyakran járok kudarccal. — Kapott-e baráti biztatást, iránymu­tató kritikát az indulás éveiben? — Még középiskolásként gyakran eljár­tam a MADOMÉ-ba. Elsősorban Haller Frigyes észrevételei hatottak rám; ő fi­gyelmeztetett az átkos magyar stílus, az­az az erős ellenfény fényképezés s a va­sárnapi Magyarország bemutatásának technikai és szemléleti korszerűtlensé­gére. Tizennyolc évesen vettem részt elő­ször nemzetközi kiállításon, amit a MA­­DOME rendezett. Az akkori kritika az aranyérmes képről mindössze egysoros méltatást írt, s az enyémet a tárlat leg­silányabb képének minősítve tizenhat sorban pocskondiázta. Ezután az első nagy pofon után határoztam el, hogy megmutatom: fognak még rólam más­képp írni. — Paradox módon úgy is mondhatnánk: szerencsés gyermekkora volt, hogy a sors nem bánt magával kesztyűs kézzel. — Így igaz. A pofonok a makacsság me­zével vérteztek fel, s így előbbre vittek. — És önmagával békében él? — Nem. Elsősorban magammal harco­lok, hogy megtaláljam egy-egy feladat lehető legjobb megoldását. Azután hat­

Next