Fotóművészet, 1988 (31. évfolyam, 1-4. szám)
1988 / 1. szám
Látni és láttatni az embert Beszélgetés Almásy Pállal Almásy Pál, a világhírű fotóművész 1938-ban Franciaországban telepedett le, ma francia állampolgár, s a Párizs melletti THOIRY-ban él. Pályafutásának közel ötven esztendeje alatt a világ szinte valamennyi országában készített riportot. Több nagy európai és amerikai sajtóvállalat, valamint az ENSZ kötelékébe tartozó nemzetközi szervezetek (UNESCO, WHO, FAO, ILO) megbízásából főleg a fejlődő országok létfontosságú problémáit tanulmányozta és mutatta be cikkeiben és képriportjaiban. Az afrikai, ázsiai és latin-amerikai országok kulturális, egészségügyi és gazdasági helyzetéről, a nemzetközi szervezetek segítő akcióiról több mint negyedmillió felvételt készített. Képarchívuma a legnagyobb magánkézben lévő francia fotógyűjtemény. Munkáiból számos kiállítást rendeztek világszerte. 1973-ban a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítótermében „S. O. S. — Három világrész létküzdelme címmel rendezték meg első budapesti kiállítását. Elméleti kutatásokat is folytat a vizuális kommunikáció kérdéseiről. Magyarul 1979-ben a Magyar Újságírók Országos Szövetsége az újságíró-iskola tankönyveként tette közzé Képírás — sajtófotó című munkáját. Szívügyének tekinti a magyar fotográfia nemzetközi megismertetését. 1980-ban A magyarok címmel a magyarországi fényképezés fejlődését 1850-től bemutató kiállítást rendezett, majd megszervezte a képanyag nyugateurópai vándoroltatását is. 1983-ban az ő közreműködésével valósult meg a mai magyar fotográfusok kiállítása a párizsi FNAC Galériában. Legutóbb a Budapesti Tavaszi Fesztivál idején a Budapest Galériában láthatták az érdeklődők Bejártam a világot című kiállításának anyagát. Az interjú illusztrációjaként Almásy Pál ,,leg-ebb" fotóiból közlünk néhányat. — Másodízben láthatjuk kiállítását Budapesten, és képei között örömmel fedeztünk fel jó néhányat, amelyek a világsajtóból ismeretesek. Viszont az életútjáról szinte alig tudunk valamit. Ön aktívan dolgozta végig ezt a századot. Arra kérem, beszéljen azokról az eseményekről, amelyek életútjában fontosak voltak. Talán a kezdetekről.. . — A kezdetekről. . . Nagyon fiatalon elhagytam Magyarországot, már az érettségi után. Édesapám születésem előtt meghalt. Erdélyi származású volt, így az első világháború végén a család kettészakadt. Én édesanyámmal éltem az érettségiig. Utána mentem külföldre. Tanulmányaimat részben Bécsben, részben Heidelbergben folytattam. — Milyen tanulmányokat? — Államtudományt, ez a magyar megfelelője a Staatswissenschaftnak. Már akkor elhatároztam, hogy az újságírói pálya felé fogom magamat irányítani. Ám akkor — szinte egyidejűleg — kapcsolatba kerültem egy német és egy svájci kiadóval. — Miért éppen német területre ment? Az akkori társadalmi-politikai viszonyok ott kedvezőbbek voltak? — Már jól tudtam németül gyerekkoromban is. Anyai nagyanyám bajor volt, így a német kultúrával már kora gyerekkoromtól kapcsolatom volt. Ezért, amikor továbbtanultam a bécsi és a heidelbergi egyetemen, nem volt nyelvi probléma. Ez is egy indok. — Milyen szemléletű volt akkor ott az oktatás ? Még a porosz iskola volt? — Nem, nem. Persze egészen más volt a hangulat Ausztriában, mint Németországban. Emlékszem rá, hogy a bécsi egyetemen a tanár az osztrák szocialista pártnak volt egyik vezető embere. Heidelbergben pedig az volt a tanárom — most nem emlékszem a nevére —, aki aztán kidolgozta a Hitler-rezsim, a harmadik birodalom „alkotmányát”, törvényét. Mikor befejeztem a tanulmányaimat, nem akartam tovább édesanyám terhére tenni. Akkor léptem kapcsolatba a svájci kiadóval. A Ringier ma is hat újságot ad ki, egy napiapot és öt hetilapot. — Ez irányban volt ? — Harmincháromban. Akkor mint újságíró léptem kapcsolatba a svájci kiadóval, ahol azt mondták nekem, mi mind csupa illusztrált lapot adunk ki, nekünk az lenne fontos, ha maga képeket is csinálna Japánban vagy Afrikában. Nekünk ugyanis nagyon költséges lenne, hogy magát egy fotós is kísérje. Tehát tanulja meg a fényképezést. — Addig nem is fényképezett ? — Nem, sohasem. Nem is tudtam, mi a fotó. Hát akkor elmentem egy üzletbe, és azt mondtam az eladónak, hogy én nem tudok még fotózni, adjon tehát nekem egy olyan gépet, amivel elég hamar meg tudok barátkozni. Egy Leicát adott el, az volt a legdrágább, így kezdtem fotózni. És nagyon büszke vol-