Fotóművészet, 1990 (33. évfolyam, 1-4. szám)
1990 / 1. szám
COLIN FORD A fénykép varázsa Mozgalmas tizenkét hónapjuk volt mindazoknak, akik a fotográfia történetével foglalkoznak. Százötven évvel ezelőtt — pontosabban 1839 januárjában — ismertették először az elképedt közönséggel a „fotográfiának” nevezett új találmányt. Hogy még pontosabbak legyünk, két különböző fotográfiai eljárásról számoltak be ugyanabban a hónapban. 1839. január 7-én ismerkedett meg a Francia Akadémia a „dagerrotípiával”—Louis Jacques Mandé Daguerre tulajdonképpen Joseph Nicéphore Niépce több mint egy évtizeddel korábbi fölfedezését fejlesztette tovább: ha az utóbbi nem halt volna meg 1833-ban, ezeket a fotográfiákat talán „mépceotípiáknak” hívnák. Három héttel később mutatta be a londoni Királyi Intézetben William Henry Fox Talbot a „fotogénikus rajzot” (ebből lett a „kalotípia”). Talbot eljárásáról — amelyet öt évvel azelőtt talált fel — a hónap utolsó napján tartott előadást a Királyi Társaság tagjainak. A fenti két bejelentés 150. évfordulóját ünnepelték meg szerte a világon 1989-ben, bár a franciák inkább Daguerre-ről, az angolok pedig Talbotról emlékeztek meg. Ebben végül is nincs semmi meglepő: a dagerrotípia, e direkt pozitív eljárás lényegesen kisebb hatást gyakorolt a médium történetére, mint Talbot negatív-pozitív eljárása, amely a későbbi fejlődés alapjául szolgált. Párizsban 281 becses művet (mintegy kétharmaduk francia) állítottak ki a Musée d’Orsay-ban. Londonban a Royal Academy of Arts adott otthont A fotográfia művészete (1839—1989) című bemutatónak. A csaknem ötszáz szép fotó (köztük régi angol mesterek munkái) furcsa módon nem a legjobb hazai gyűjteményekből, hanem Amerikából érkeztek, mintha a kiállítás csak arra akarna emlékeztetni bennünket, hogy az amerikai kereskedők milyen sikeresen fosztogatták fotográfiai örökségünket. A remekül rendezett és megvilágított tárlaton a fotográfia mint művészeti ág aratott diadalt. Prágában, egy hatalmas kiállításon, jóval több mint kétezer eredeti fotót gyűjtöttek össze a világ minden tájáról, amelyek úgy sorakoztak a galéria falain, mint albumban a bélyegek. Ez a bemutató nem annyira a művészetről és a műélvezésről szólt, inkább egy társadalmi hatást kifejtő médium történetéről. Mindenütt voltak egyéb rendezvények is: konferenciák, szimpóziumok, előadások stb. A National Museum of Photography, Film and Television 2000 négyzetméteres, új fotótörténeti részlegének (amely a régi Kodak Museum gyűjteményén alapul) megnyitása alkalmából a fotográfia nyolc legendás alakját hívta meg konzultációra, mesterkurzusra és az egyetem tiszteletbeli doktori címének átvételére. Ezek a következők voltak: Gisele Freund és Helmut Gernsheim (történészek), Horst P. Horst (a divatfényképezés doyenje), Andor Kraszna-Krausz (kiadó, a Focal Press alapítója), Stefan Lorant (a képszerkesztés úttörője), Arnold Newman, Gordon Parks és Lord Snowdon (hivatásos gyakorló fotográfusok). A Fotóművészet olvasói nyilván felfigyeltek a fotótörténeti jelentőségű listán a magyar nevekre. S ha meggondoljuk, hogy még hányan ott lehetnének a névsorban: Lucien Aigner, Brassai, Robert Capa, Zoltán Glass, Martin Munkácsi, Nikolas Muray és — mindenekelőtt — André Kertész. 1984 júliusát írtuk — Kertész kilencvenedik születésnapján éppen Bradfordban tartózkodott —, amikor először gondolkodtam el azon, hogy milyen sok kiváló fotográfust adott a világnak Magyarország, még ha legtöbbjük külföldön vált is híressé. Hogyan jött létre hatvan vagy hetven évvel ezelőtt Magyarországon ez a rendkívüli „virágkor”? A Magyar kapcsolat című kiállítás — amelyhez 1986-ban és 1987- ben budapesti könyvtárakban és múzeumokban végeztem kutatásokat — erre próbált választ adni. Eredetileg olyan fényképeket gyűjtött egybe, amelyeket az első világháború katonái küldtek be az Érdekes Újság pályázatára. André Kertész is beküldött két pályamunkát, ezek voltak első publikált fotói. Ehhez az anyaghoz járultak Müllner János (1870—1925) munkái, akinek fotóriporteri tevékenysége a legjobb európaiakéhoz mérhető. Rövid pályafutása alatt úgyszólván minden fontos társadalmi és politikai eseményt megörökített Budapesten, s bemutatta a háború hatását a városra és lakóira. Tudomásunk szerint most először láthatta képeinek gyűjteményét a közönség. Escher Károly (1890—1966) fotói is ide kívánkoztak. Hosszú és sikeres pályája során Magyarország vezető fotóriportere és Érdemes művész lett, nevét sokan ismerték. Ha kortársai példáját követve elhagyta volna Magyarországot, expresszív, megindító, drámai és frissítően mulatságos fotói révén éppoly híres lenne nyugaton, mint amazok. A Magyar kapcsolat is része volt a jubileumi kiállítássorozatnak. Jó volt újra látni: mindig jólesik föleleveníteni az ismeretséget régi barátokkal, és hízelgő arra gondolni, hogy e képek némelyike aligha lett volna látható a mi közreműködésünk nélkül. Sokkal fontosabb azonban az a tény, amelyet szimbolizálnak: egy rövid időszakban a magyar fotográfia vezette a világ élmezőnyét. Magyarország azért adta- Escher Károly: Havas eső 1928 3 A cikk szerzője angol fotótörténész, a National Museum of Photography, Film and Television (Bradford) igazgatója