Fotóművészet, 1990 (33. évfolyam, 1-4. szám)
1990 / 2. szám
ennél az a megcsillanó fólia, amely a kép alanyára borul, mintegy jelezve az elfogyó levegő, a mind szűkösebb légtér riasztását. Ehhez képest didaktikus mozzanat a kép bal alsó sarkába montírozott ifjúkori arckép, Ballá azonban a méret szerénységével ezt a didakszist vissza tudja fogni. „Életünk állandó ide-oda ingázás az általános világtörténésben való részvétel és individuális létünk között” — állítja Rudolf Steiner az észlelés kapcsán. Ezáltal a mozgásállapot már kozmikus felhangot kap, és ez a kozmikus felhang jelenik meg Fejér Ernő Sziderikus ember — önportré című képén, amelynek felületgyötrései (ide értve a színezést is) mint mozgáslenyomatok akár illusztrációi lehetnének Steiner gondolatának. A cím természetesen megenged egy ironikusabb, ám laposabb politikai értelmezést is, mivel azonban a kép egy ötdarabos sorozat egyike, jogosultabb azok összefüggéseiben szemlélnünk; ebben az esetben a fenti értelmezés közelebb járhat az igazsághoz. Hasonlóképpen akár „sziderikusnak” is fölfogható Pácser Attila Napfürdő című képe (valójában ez is egy sorozatnak a darabja, amelyet a kiállításon azonban egyetlen kép idéz föl), ezen a fény mozgása, a fény-árnyék hatás idézi föl azt a metafizikai hangulatot, amire az előbbi szerzőnél gyanakodtunk, szinte klasszikus mitológiai hőssé (a kozmosz és a föld viszonyát megfeszítő hőssé) emelve a napfürdőzőt. Ez a mániákus ragaszkodás a mozgáshoz már-már azt az érzetet kelti a szemlélődőben, hogy hovatovább a fényképezők sutba hajítják eszközüket, a fényképezőgépet, és valami olyan masinéria megkreálására szövetkeznek, amely által behatolhatnak a mozgásfázisok közé. Mintha nem ismernék a matematikából a végtelen oszthatóság elvét, mintha ismét és újra az éleai filozófus csapdájába esnének. Ugyanakkor nem veszik észre, hogy ugyanolyan illuzionizmusban fogalmazzák meg mondandójukat, amilyen a statikus művészetek mozgásábrázolását mindig is jellemezte, és amely voltaképpen az idő megközelíthetetlenségéből fakad, lévén a mozgás metafizikája maga az idő. Annak a különös élménynek vagyunk tanúi, amikor egy keresgélésből (lényegében és filozófiai értelemben tévelygésről is beszélhetnénk) fajsúlyos művek születnek — talán mert komoly paradoxonok öntődnek érzékletes formákba. A múltam jelenléte jelenemben (kiváltképpen a jövőmben) örök paradoxon marad, de ez nem jelentheti azt, hogy bizonyítottan nincsen, ha pedig lehetséges a léte, talán lehetséges a megidézése is. Ez lényegében még mindig ugyanaz a probléma, amiről már hosszasabban szóltunk, legföljebb megközelítésében, aspektusában más. Keresztes Zoltán Magánmúltak című képpárján úgyszólván emblematikusan jelentkezik, de erről elmélkedik Mud-A VII. Esztergomi Fotóbiennále díjazottjai: A Művelődési Minisztérium 25 000 forintos fődíja: Halas István A Komárom-Esztergom Megyei Tanács 15 000 forintos II. díja: Maurer Dóra Esztergom Város Tanácsának 10 000 forintos III. díja: Balla András Az Esztergomi Szabadidőközpont 10 000 forintos díja: Fejér Ernő (Önportré — Sziderikus ember című képéért) Az Ofotért Vállalat különdíja: Kecskeméti Kálmán (Kollekció című képéért) A Magyar Fotóművészek Szövetségének díja: Gunyhó Márta (Kísérleti fotó című képsoráért) A zsűri különdíja: Tóth György (Önarckép című képéért) A zsűri tagjai: Fábián László Kaposi Endre Markovics Ferenc Mányoki Endre Szerencsés János rák Attila szekvenciája, az Esztergomi anzix, Szirányi István Egy kis szürke párizsi notesz című képsora, Sipeki Gyula munkája, a Csók, vagy éppen Kecskeméti Kálmán színezett „pszeudó emlékképei”. Sőt, ha áttételesen is, ha a formai kihívást is elfogadva, erről a fájdalmas közelíthetetlenségről beszél Jankovszky György önlenyomata és önkontúrja — intermediális területre kalandozva. Az elmondottakból talán az is körvonalazódhatott már, hogy az idézett fotográfiai gesztusok nemcsak megkérdőjelezik, hanem egyenesen roncsolják, rombolják a fénykép-portré (az önarckép ennek egy speciális változata) ikonográfiáját. Ez az ikonográfia lényegében a fényképezéssel egyidős, sőt, idősebb, amennyiben a portréfestészetből került át a fotográfiába. Korántsem csupán arról van szó, hogy — teszem azt — milyen legyen a kivágat, milyen jellemző tárgyak kerüljenek a képre, hogyan pótolja látványos jellemvonásait a portré alanya stb., sokkal inkább magáról a helyzetről, amibe az alanyt a portréfényképezés sodorja, s amely esetünkben az alkotói szándékkal nyilvánvalóan egybemosódik, hiszen önarcképről van jobbára szó. Magyarán: az alany fotográfiai helyzete rákopírozódik a fotográfus alkotói helyzetére, s a kettő együtt megjelenve adja ki a produktumot. A boldog békeidőkben az utóbbit egyszerűen az alkotó kézjegye vagy műtermi bélyegzője helyettesítette — a kép hátoldalán. Igazándiból tehát nem tartozott az arcmás ikonográfiájába. A legerőteljesebben (ironikus felhangot is társítva hozzá) Hajnóczy Örs Helyzetben című önarcképe mutatja ezt a szándékot. Az alkotó a Helyzet című lap címoldalaiba burkolta magát, úgy állt a kamera elé; a címnek tehát lapidárisabb jelentése is van, mint a szimbolikus gesztusra utalás. Hajnóczy azonban valóban helyzetbe kívánta hozni magát, méghozzá abban a helyzetben bizakodva, amelyben a gesztus tézissé válik, mégha az önirónia tompítása lebegőbbé teszi is. Ebben az esetben az ikonográfiai gondolat egy lényegi tautológiában nyilatkozik meg, és ez a tautológia, ahogyan a művészetben annyiszor, egyáltalán nem a logikai vétség színvonaltalanságát hordozza. Korunk művészetében, következésképpen esztétikájában is — úgy tetszik — fölértékelődik a tautológia — részint a kimondhatatlanság kimodása, részint a kikezdhetetlen (az, amivel önmagába zárul) definícióképpen. Ilyen tautologikus gesztusként fogadhatjuk be az önarcok sorába Várnagy Tibor minimalista megoldását, ahol az ecsettel írt Mi-ti-ők-én-te fölirat jelzi a portrét. Arra tehát a jövendőben is lehet gyanakodnunk, hogy a tautológia becserkészése, beemelése a jogosult alkotói megközelítések közé bizonyos karrier elé néz, ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy az experimentális fotó ebbe az irányba haladna. Azt azonban igen, hogy ráébredt paradoxiális jelentőségére és ezt a Hetedik Esztergomi Fotobiennáléra már dokumentálni tudta.