Fotóművészet, 1996 (39. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 1-2. szám
Múzeumot meglátogatva távozik a Földről, mi lehet a fontos neki: a látható jelen, vagy micsoda? Egyáltalán alkalmas-e még a kommunikációra a lassan fénysebességre felgyorsuló és egyre inkább sebességmániás világban az állókép, a fotográfia? Az 1993-as utolsó Fotóbiennálé katalógusában Markovics Ferenc a bevezetőben mindenesetre úgy összegez, hogy a tárlat minden kétely ellenére „pontos képet ad a magyar fotográfia jelenlegi állapotáról.” Itt azonban szélesebb a tematika, az egész „jelen” van megidézve. A szerénytelen pozitivista fotó-eredet máig kísért. A kiállítás érdekes és vannak jó képek, tehát önvizsgálatot tartottam és rájöttem, hogy megközelítéseim ironikusak. A képeket nézve pedig egyre inkább az lett az érzésem, hogy ennek a már tradicionális műfajnak most talán az az alapkérdése, hogy választania kell önnön - nem túl eredeti - formai tradíció és/vagy a tartalom - talán rajtunk kívülálló okokból kényszerű - ironikus látása között. Netán éppen az önmagát látó ironikus önirónia a „látható jelen"? Amikor megkísérlem a több mint kétezer beérkezett képből beválogatott félezer fotó kiállítás-hangulatát visszaadni (Mayer Mariann kiállításrendező szinte a lehetetlent oldotta meg), akkor az egyes kategóriákat éppen a tradíció és az irónia - így elsőre nem túl összeillő - párosításában fogom elemezni. Az első terembe a II. kategória, a személyiségábrázolás (arckép, társasági élet) fényképei kerültek. Tradicionálisak: Pándi Titusz portréi. Régi műtermek, székbe fordított és világított négy arcképe. A személyiség egy modor hátterébe kerül. Pető Zsuzsanna cicás, pipás; Kanyó Ferenc: szigonyos tengerészsapkás; Bánkúti András: amerikai tradíciók szerint: óriási poszterek elé állított politikus feleségek-sorozata. Utóbbiakon csinosak a hölgyek, de itt a néző szemüvege már iróniát lát, talán a szerző szándéka ellenére. Én inkább gondolnám e képeket az alkalmazott fotók kategóriájába, olyan komolyan veszi magát a téma és a fényképész. Valóban ironikus: Fuszenecker Ferenc Színészotthon-sorozata, itt az attribútumok mankók, és egy összeszegecselt-törött combnyaktörés röntgenképe. Pólya Zoltán pedig lerágott csontról készít képet: Kendős Mancit látjuk otthonában trónolni, csillogó halasi giccs trónusán akár egy magyar „maharadzsanőt.” Marsalkó Péter: a Cápa ///, színes képein öreg, isten tudja, honnan szalasztott, 20-25 éves fehér „szitrpén cápa”. Az egykori álomautó áramvonalainak és belső zsigereinek összevetése a félmeztelen tulaj 60-70 éves inaival maga a múlandó élet iróniája. A provinciális háttérben ráadásul tyúkok, kutyaól, 100 éves házak kéklenek a békés demmerungban. Mintha valahol, talán egy avantgárd moziban már láttam volna hasonlót ehhez a kategória I. díját kiérdemelt fényképhez. Második terem, I. Tényrögzítő (dokumentatív) kategória, fotóesszé, fotóriport. Tradicionális: Stalter György cigányokról készült sorozata a 30-as éveket idéző modorban ad hírt egy magyarországi település etnikai nyomoráról. Folyamatosan látható ez a jelen. Ebben a kategóriában az esztétikai ítélet azonban joggal az etikai attitűd mögé szorul. Mégis, minden lírai hang ellenére, közhelyesek a beállítások, kimódoltak, túl hangsúlyosak. Az attribútumok igazibbnak tűnnek: naiv, Jézusra épített önarckép festmény-fotómontázs, szobában bentlakó tyúkanyó, tükröződő ablaküveg (muskátlival), szakadt spárgához tartozó kutya, kamaszfiúhoz tartozó, öt számmal nagyobb öltöny. Hasonló emberekkel, de a beállítást hitelesítő szituációkkal a Göncz Árpádné által felajánlott karitatív téma I. díját nyerte el az előbb említett Stalter Györggyel megosztva Horváth M. Judit Ő is a meztelen purdékhoz rendelte az egy ágyban alvó kutyakölyköt, a konyhakredenc tükréhez a jólét viszonylagosságát és a pöttyösbe kiöltözött három kislány exhibicionizmusát, melyekkel igazivá teszi a riportját. Bodó Gábor Bárka közösség című együttese fogyatékosokról szól, de ő a 70-es években kezdődő lírai hangú munkahelyi faliújságok modorában fotózta és installálta képeit. A színház és a táncműhelyek is egyre inkább hozzátartoznak a szegényvilághoz. Lengyel Csaba balett-fotói a képkivágással és a békaperspektívával talán önkéntelenül elbeszélnek valamit a kultúrházak padlóra kerüléséről. Ratkó Tamás és Arnold Éva bemozdított előadás színesei pedig talán a haláltánc tradícióját találják meg a jelenben. Ironikusak: Horváth Péter graffitiket soroló Festett helyek c. képei. A szubkultúra eredetileg talán érdekes új esztétikája helyébe nála a városi falfirkák bombasztikus jelentéktelensége kerül. Látni, hogy a modellek ugyanúgy megszokták a képi üvöltést mint mi. Hajdú András Janikáék sorozata egy szipózó-sörösüveg törő, de kivénhedt galeri „őszikéjét” egy budai műemlék végnapjaival, a civilizáció széttörésével kapcsolja össze. A kategória I. díjas Szabó Barnabás Visszalopott napok I-VIII. című sorozata képregény: V. F.-et négy és fél év börtönre ítélték. Jó magaviseletéért ötnapos szabadságra hazaengedték. Másfél év után most látja újra a családját. Látjuk „bent", majd azt, hogy hogyan búcsúzik, hogyan ér haza a gyerekhez, hogyan sírnak, aztán megnyugszanak estére, amikor már csak a gyertya ég a tanyán, és a válást, végül a hívogató börtönkaput. Szabó Barnabás másik sorozata az 1993. október 3-4-i moszkvai csatáról szól, Dovzsenko kameraállásait idéző, mára inkább tradicionális hangon. Kiemelem még Pető Zsuzsa és Pólya Zoltán Orfalu című, számomra relatív albumát, amely album formában az Anyakönyv képi műfaját megteremtő kísérlet. A két fotós a Nagybaracskai Fotográfiai Alkotótelep anyagaként Magyarország legkisebb lélekszámú falujának lakóit fényképezte le. A teljes ötvenötből 54 lakos, 54 oldalon (egy lakó messze dolgozik), négy öreg pedig csoportképen látható - általában házuk, autójuk mellett, hokedlin vagy a faluközpontnak számító ÁFÉSZ-bolt előtt. Érdekes Szabó Zoltán Arcok a túlvilágról című képpárja, mely egy talán délamerikai temető pasztellszín síremlékeinek bizarr derűjét láttatja. Néhány üveg sírbolt is akad, jelzem, ez a derűs etno temetkezési forma nálunk is terjed. Tehát Szabó egzotikus képeit a mi temetőinkbe informel csatornákon érkezett üvegkripták jócskán megelőzték. Harmadik terem, III. Épített és teremtett környezet kategória: Önmagában a fotográfia legtradicionálisabb ága. A tradíció tehát evidencia. Gráf Ildikó Egyiptom fénybe fulladt című sorozatát, Csák Miklós ezerfényű monokróm erdőrészletét (Eső után), Eifert János párába vesző Három kacsáját és Borbás Eszter szándékosan alulvilágított Velence-sorozatát emelem ki. Utóbbit a McDonalds díját odaítélő, 13-14 éves zsűri - valószínűleg egy WC-ablakon kikandikáló karneváli napocska dekorációja miatt - díjazta is. Az egykor formabontónak tartott Tillai Ernő tájképeinek hinterglas malere-szerű praktikáit szépelgő üres technikának érzem. Tengelics László natura mortái (Kertem emlékei) azonban ott egyensúlyoznak valahol a fotográfia kezdetei, a „szent eredet” és a posztmodern blaszfémikus iróniája között. Korunkra az épített környezet olyan diszharmóniába került a természettel, egyáltalán az ember önmagát a természettől elkülönítve definiáló nagy tévedése bizarr helyzetet okoz az ábrázoló művészetekben. Ha valaki az építészetet kívánja láttatni, eleve ennek az egész emberiséget sújtó hendikepből kell kiindulnia. Ha más is a szándéka, ezt a hátrányt művével le kell dolgoznia. A kategória győztes Fekete István ezt kettőzött erővel kísérli meg. Egyrészt detechnicizálja a művét,a camera obscurával dolgozik, másrészt valahol Firenzében vagy Rómában nyitogatja fekete dobozát. A Sikátor vagy az Ellenfényben című A látható jelen / Fotóművészet ’96 • 1 -2 ■ 3