Fotóművészet, 2010 (53. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1. szám
Egy fotográfus csendes képei Beszélgetés Vancsó Zoltán fotóművésszel - Ha jól olvasom az egyik önéletrajzodat, a képek iránti fogékonyságod vitt a fényképezés felé. A gyerekkori mesekönyvek, diafilmek, mozik hatására gondoltál? - Nem, hanem a filmezésre és a videózásra. Ebben Varga Ferencnek, az általános iskolai rajztanáromnak nagyon fontos szerepe volt: ő vette észre, hogy bár átlagosan rajzolok, mégis rendelkezem vizuális készséggel, fogékony vagyok a képalkotásra. Pont akkoriban, nyolcadikos koromban indítottak egy zártláncú sulitévét, persze, mindezt a nyolcvanas évek technikai színvonalán kell elképzelni. (A Kassai utcai általános iskolán kívül talán még egy hely volt az egész országban, ha jól emlékszem, Zala megyében, ahol hasonló iskolai televízió működött.) Varga Ferenc és egy technikus segítségével én, egyedüli diákként, rövidfilmeket készíthettem, amik rendszeresen adásba mentek. A tanítás véget ért körülbelül egy órakor, és utána egész délután a videózással foglalkoztam, vágtuk a filmeket, beszélgettünk, hülyéskedtünk, gyakran este hatig, hétig bent maradtam. Ez volt akkor életem értelme. - A tanulás rovására... - Jó tanuló voltam, lelkiismeretesen elvégeztem, amit kellett. De éreztem, hogy rátaláltam valami fontosra, és tudtam, hogy ez később is szerepet játszik majd az életemben. Sőt, a videózás miatt szerettem iskolába járni, reggelente én voltam az első, sokszor már hétkor ott voltam, mert be kellett fejezni az aznapi anyagot. Azt hiszem, mindegy, milyen matekos egy gyerek, az a lényeg, hogy találjon valamit, ami utat jelöl ki a számára. Ha akkor nincs a videózás, talán soha nem kezd el érdekelni a fotó. Ezért említem meg mindig Varga Ferenc nevét, életem végéig hálás leszek neki. - Az általános iskola után miért a Piarista Gimnáziumba jelentkeztél? - Vallásos családban nőttem föl, a bátyám is ott tanult, és a szüleim szerették volna, ha én is oda megyek. Nem éreztem, hogy nekem való iskola lenne. A bátyám nagyon okos, eszes, kiváló nyelvérzékű, neki minden szempontból megfelelt; én másfajta dolgokra voltam fogékony, és azokhoz a gimnázium nem tudott sokat hozzátenni. Teljesen indifferens volt, milyen eredményem lesz biológiából vagy történelemből, hiszen tudtam, hogy az érettségi után egészen másfajta dologgal foglalkozom majd. Persze azt is tudtam, hogy a gimnáziumot el kell végeznem, a mai napig álmodom arról, hogy jaj, érettségiznem kell - vagy ezzel mások is így vannak? Amikor a Práter utcai szakmunkásképzőbe kerültem, szárnyaim nőttek, imádtam az életemet, hiszen tudtam, mostantól minden időmet a fotózás tölti ki. Még a gimnázium előtt, a nyolcadik utáni nyáron, rátaláltam édesapám fényképező felszerelésére. Kisebb koromban is tudtam, hogy fényképezi a családot, és utána a fürdőszobában filmet hív elő vagy képeket nagyít, de engem különösebben nem érdekelt, meg ő sem hívott be, hogy megmutassa, hogyan jön elő a kép. Tizennégy évesen azonban, a videózás hatására, megkerestem a tüköraknás, három záridős Exa kameráját, nappal mindent lefényképeztem, amit csak láttam, és amikor a család lefeküdt, bezárkóztam a fürdőszobába; szó szerint éjjelnappal a fényképezéssel foglalkoztam. Apámtól megkérdeztem, hogy a papírnak melyik az emulziós fele, a többi dolgot könyvekből tanultam meg, vagy magamtól jöttem rá. Eleinte színes filmre fényképeztem, nagyon érdekeltek a naplementék, a felhők, a természeti jelenségek színei. - Apukádnak megmutattad a képeidet? - Megmutattam, tetszett neki, büszke volt rám, néhányat be is kereteztem, és föltettem az előszobánk falára. Elsősorban mégis a rajztanárom véleményére voltam kíváncsi. Mutattam persze, apámnak is, de ő villamosmérnökként nem volt hozzáértő, hiszen csak hobbiból fotózgatott, mit tudott volna mondani a képeimre? Nekem már akkoriban is másfajta fotóim voltak, mivel nem a családot akartam megörökíteni, inkább a slagot, ahogyan az eperágyáson tekereg, meg a felhőket, és ezeknek az elbírálásában a rajztanáromat éreztem illetékesnek. Akkoriban már vidéki fotóklubok pályázataira is küldtem képeket, néhányat ki is állítottak. Tizenhét éves koromban nagyon tudtam örülni annak, ha jött egy levél, hogy egy-egy fotóm a falra kerül ebben vagy abban a vidéki városban. - Azóta viszonylag gyakran állítasz ki és jelentkezel könyvvel. - Ezt sokan félreértik, néha még a közeli barátaim is azt gondolják, hogy a hatalmas egóm miatt van ez így. Azt hiszem, akkor lennék a legboldogabb, ha lenne egy dublőröm, egy ember, aki eljátssza, hogy ő Vancsó Zoltán, interjúkat adna, megnyitókon szerepelne, hagyná magát ajnározni, zsebelné be a sikert, én pedig csöndben meghúzódnék a háttérben, és kizárólag a képeimmel foglalkoznék. Persze örömmel beszélgetek veled, ezekből én is táplálkozom, de a szereplés annyira hiányzik, mint púp a hátamra. Nyilván azért is lettem fotós, mert szeretek a háttérbe vonulni, elbújni, és kívülállóként figyelni a világot. De rájöttem, néha muszáj előjönnöm és szerepelnem, mert nem kerülhetem meg, hogy a szavaimmal, gondolataimmal ne támogassam azt a képözönt, amit az emberekre zúdítok, pláne, ha elvárom, hogy azokat minél többen nézzék meg. - A nagyobb nyilvánosság abban is segít, hogy szabadúszó fényképészként több megbízást kapj? - Nem, ez két, egymástól független szál. Az, hogy alkalmazott fotográfusként dolgozom, szinte teljesen független attól, hogy hol, milyen gyakran állítok ki. Sőt, néha ne Fotóművészet • 2010/13