Fotóművészet, 2010 (53. évfolyam, 1-4. szám)

2010 / 1. szám

Egy fotográfus csendes képei Beszélgetés Vancsó Zoltán fotóművésszel - Ha jól olvasom az egyik önéletrajzodat, a képek iránti fogékonyságod vitt a fényképezés felé. A gyerekkori mese­könyvek, diafilmek, mozik hatására gon­doltál? - Nem, hanem a filmezésre és a videó­zásra. Ebben Varga Ferencnek, az általános iskolai rajztanáromnak nagyon fontos sze­repe volt: ő vette észre, hogy bár átlagosan rajzolok, mégis rendelkezem vizuális kész­séggel, fogékony vagyok a képalkotásra. Pont akkoriban, nyolcadikos koromban in­dítottak egy zártláncú sulitévét, persze, mind­ezt a nyolcvanas évek technikai színvona­lán kell elképzelni. (A Kassai utcai általános iskolán kívül talán még egy hely volt az egész országban, ha jól emlékszem, Zala megyében, ahol hasonló iskolai televízió működött.) Varga Ferenc és egy technikus segítségével én, egyedüli diákként, rövidfil­meket készíthettem, amik rendszeresen adásba mentek. A tanítás véget ért körülbe­lül egy órakor, és utána egész délután a vi­deózással foglalkoztam, vágtuk a filmeket, beszélgettünk, hülyéskedtünk, gyakran es­te hatig, hétig bent maradtam. Ez volt akkor életem értelme. - A tanulás rovására... - Jó tanuló voltam, lelkiismeretesen elvé­geztem, amit kellett. De éreztem, hogy ráta­láltam valami fontosra, és tudtam, hogy ez később is szerepet játszik majd az életem­ben. Sőt, a videózás miatt szerettem iskolá­ba járni, reggelente én voltam az első, sok­szor már hétkor ott voltam, mert be kellett fe­jezni az aznapi anyagot. Azt hiszem, mind­egy, milyen matekos egy gyerek, az a lé­nyeg, hogy találjon valamit, ami utat jelöl ki a számára. Ha akkor nincs a videózás, talán soha nem kezd el érdekelni a fotó. Ezért em­lítem meg mindig Varga Ferenc nevét, éle­tem végéig hálás leszek neki. - Az általános iskola után miért a Pia­rista Gimnáziumba jelentkeztél? - Vallásos családban nőttem föl, a bá­tyám is ott tanult, és a szüleim szerették vol­na, ha én is oda megyek. Nem éreztem, hogy nekem való iskola lenne. A bátyám na­gyon okos, eszes, kiváló nyelvérzékű, neki minden szempontból megfelelt; én másfaj­ta dolgokra voltam fogékony, és azokhoz a gimnázium nem tudott sokat hozzátenni. Teljesen indifferens volt, milyen eredmé­nyem lesz biológiából vagy történelemből, hiszen tudtam, hogy az érettségi után egé­szen másfajta dologgal foglalkozom majd. Persze azt is tudtam, hogy a gimnáziumot el kell végeznem, a mai napig álmodom arról, hogy jaj, érettségiznem kell - vagy ezzel má­sok is így vannak? Amikor a Práter utcai szakmunkásképző­be kerültem, szárnyaim nőttek, imádtam az életemet, hiszen tudtam, mostantól minden időmet a fotózás tölti ki. Még a gimnázium előtt, a nyolcadik utáni nyáron, rátaláltam édesapám fényképező felszerelésére. Kisebb koromban is tudtam, hogy fényképezi a családot, és utána a für­dőszobában filmet hív elő vagy képeket na­gyít, de engem különösebben nem érde­kelt, meg ő sem hívott be, hogy megmutas­sa, hogyan jön elő a kép. Tizennégy évesen azonban, a videózás hatására, megkeres­tem a tüköraknás, három záridős Exa kame­ráját, nappal mindent lefényképeztem, amit csak láttam, és amikor a család lefeküdt, be­zárkóztam a fürdőszobába; szó szerint éjjel­nappal a fényképezéssel foglalkoztam. Apámtól megkérdeztem, hogy a papírnak melyik az emulziós fele, a többi dolgot köny­vekből tanultam meg, vagy magamtól jöt­tem rá. Eleinte színes filmre fényképeztem, nagyon érdekeltek a naplementék, a felhők, a természeti jelenségek színei. - Apukádnak megmutattad a képei­det? - Megmutattam, tetszett neki, büszke volt rám, néhányat be is kereteztem, és föltettem az előszobánk falára. Elsősorban mégis a rajztanárom véleményére voltam kíváncsi. Mutattam persze, apámnak is, de ő villa­mosmérnökként nem volt hozzáértő, hiszen csak hobbiból fotózgatott, mit tudott volna mondani a képeimre? Nekem már akkori­ban is másfajta fotóim voltak, mivel nem a családot akartam megörökíteni, inkább a slagot, ahogyan az eperágyáson tekereg, meg a felhőket, és ezeknek az elbírálásá­ban a rajztanáromat éreztem illetékesnek. Akkoriban már vidéki fotóklubok pályá­zataira is küldtem képeket, néhányat ki is ál­lítottak. Tizenhét éves koromban nagyon tudtam örülni annak, ha jött egy levél, hogy egy-egy fotóm a falra kerül ebben vagy ab­ban a vidéki városban. - Azóta viszonylag gyakran állítasz ki és jelentkezel könyvvel. - Ezt sokan félreértik, néha még a közeli barátaim is azt gondolják, hogy a hatalmas egóm miatt van ez így. Azt hiszem, akkor len­nék a legboldogabb, ha lenne egy dublő­röm, egy ember, aki eljátssza, hogy ő Van­csó Zoltán, interjúkat adna, megnyitókon szerepelne, hagyná magát ajnározni, zse­belné be a sikert, én pedig csöndben meg­húzódnék a háttérben, és kizárólag a képe­immel foglalkoznék. Persze örömmel be­szélgetek veled, ezekből én is táplálkozom, de a szereplés annyira hiányzik, mint púp a hátamra. Nyilván azért is lettem fotós, mert szeretek a háttérbe vonulni, elbújni, és kívül­állóként figyelni a világot. De rájöttem, néha muszáj előjönnöm és szerepelnem, mert nem kerülhetem meg, hogy a szavaimmal, gondolataimmal ne támogassam azt a kép­­özönt, amit az emberekre zúdítok, pláne, ha elvárom, hogy azokat minél többen nézzék meg. - A nagyobb nyilvánosság abban is se­gít, hogy szabadúszó fényképészként több megbízást kapj? - Nem, ez két, egymástól független szál. Az, hogy alkalmazott fotográfusként dolgo­zom, szinte teljesen független attól, hogy hol, milyen gyakran állítok ki. Sőt, néha ne­ Fotóművészet • 2010/1­3

Next