Fotóművészet, 2016 (59. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 1. szám
A fotografálás nem a pillanat művészete Beszélgetés Eifert János fotóművésszel BÁCSKAI SÁNDOR Közel húsz éve, lapunk 1996/5-6. számában, a magyarországi alkotóműhelyeket bemutató workshop-összeállításunkban közöltünk egy Eifert János-interjút, amiből megismerhettük a fotóművészi pálya legfontosabb történéseit. Most az azóta eltelt időszakról beszélgettünk. A legutóbbi időben nemcsak Nyugat-Európában és a tengerentúlon, hanem Üzbegisztánban, Horvátországban, Szlovéniában, Macedóniában, Koszovóban, Romániában és Bulgáriában nyíltak kiállításaid. Ennyire fontosnak tartod a keleti irányt? Szellemi és földrajzi értelemben minden „irány” fontos, hiszen egy-egy kiállításra, előadásra, workshopra szóló felkérés az utazást, azaz a megismerést, felfedezést, az ösztönös kíváncsiságom territóriumát is jelenti. „Az utazás önmagamra ismerős... Azt keresem magamban és a világban, azokat a mintákat, amelyekhez tapasztalataimat mérhetem”, írja Esterházy Péter a Hahn-Hahn grófnő pillantásában. Mindebből következik, hogy ha tehetem, nemcsak a kiállításrendezés és a megnyitó idejére utazom el az adott országba, hanem megpróbálok hosszabb időt eltölteni, hogy fényképezhessek. Erre általában lehetőségem is nyílik, a konzulátusok vagy a helyi fotóklubok, szövetségek szoktak segíteni. Eddig negyven országban fényképeztem, és folytatni akarom a sort. 2008-ban Kanada volt a „célország”, ahol több mint fél évet töltöttem. „Teltházas” előadásaim és workshopjaim voltak, a képeimet is szépen vásárolták. Ezért tehettem meg, hogy tolmácsom és munkatársam közreműködésével utazásokat tervezzek. Előbb Mexikó, a Yucatán-félsziget, Playa del Carmen, Xcaret, Ek Bálám, Valladolid... Viccesnek tűnik, de taxival jártuk az őserdőt, a maja civilizáció jeleit, az ősök üzenetét keresve. Majd New Orleans következett, ahol a jazz világát fényképeztem. Közben egy „ugrás” Svájcba, ahol a genfi Espace MaTToM Galerie d’Art fogadta a kiállításomat. Génfből haza Budapestre, hogy összeszedjem a következő kiállításom anyagát: India, méghozzá Kalkutta, az Academy of Fine Arts, North Gallery következett. Jó sajtóm volt, hiszen a The Times of India, a The Telegraph, a The Asian Age angol nyelvű napilapok, amelyek többmilliós példányszámban jelennek meg, szép terjedelemben foglalkoztak a kiállításommal, még a címlapra is föltettek. Ezek hozták a következő meghívásokat: Üzbegisztán következett, majd a Balkán, Macedónia, Koszovó, Románia és Bulgária. 2009-ben és 2013-ban a Szófiai Magyar Kulturális Intézet mutatta be a Képnovellák, illetve az Ars Poetica c. kiállításaimat, amiket más városokban, Plovdivban, Plevenben, Sumenben és Slivenben is láthatott a bolgár közönség. Előadásokat tartottam az Új Bolgár Egyetemen, a Bolgár Fotóakadémia meghívására. Alkalmam nyílt arra, hogy a művészeket megismerjem, és rájöttem, hogy a magas színvonalú, kortárs fotográfia nem csak Nyugaton létezik. Ugyanezt tapasztaltam Romániában is, ahol szintén volt lehetőségem tájékozódni. 2016 januárjában, a Bukaresti Magyar Intézet kiállítótermeiben mutatták be a képanyagomat, önálló tárlataim sorában a kétszáztizenharmadikat. Örültem a nagy érdeklődésnek, meg a sok fiatalnak, és leginkább annak, hogy belekóstolhattam az ottani művészeti közéletbe. Kínába szintén meghívásnak eleget téve utazhattál ki? - Tóth István, a nagyváradi Tavirózsa Fotóklub elnöke, a 2000- es évek elején meghívott a galériájába kiállítani. Egyébként Nagyváradon ugyanúgy ismerték például Kerekes Gábor vagy Benkő Imre munkásságát, mint itthon, és Tóth István nagyon tájékozott, jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező galerista. 2002-ben ennek az ismeretségemnek köszönhetően járhattam először Kínában, Henan tartományban, ahol nyolcszáz, a világ legkülönfélébb országaiból érkezett fotográfussal együtt szakmai programokon vehettem részt, alkalmam nyílt az ismerkedésre, elvittek bennünket fényképezni a turisztikai szempontból kiemelt fontosságú helyekre. Ennek az utazásnak pedig azt köszönhettem, hogy a Kínai Fotószövetség a 2008-as pekingi olimpia előtt, sok más külföldi fotóssal együtt, engem is meghívott és kétszer három héten keresztül vendégül látott, alkalmat nyújtva arra, hogy a képeinken a messziről jött emberek szemével mutassuk be az országot, és a szervezők az elkészült munkáinkkal is fokozzák a világ érdeklődését az olimpia iránt. Meglepetésként ért a kínai fotográfia magas színvonala, Pekingben volt egy hatalmas kultúrpalota, amelyben akkor kizárólag fényképkiállításokat mutattak be, és engem magával ragadott a kínai fotós életművek változatossága és a kifejezőeszközök gazdagsága, ha nem tudtam volna, hogy hol vagyok, azt is hihettem volna, hogy európaiak és amerikaiak munkáit látom, annyira frissek és izgalmasak voltak a kiállított anyagok. Az ausztrál, indiai, norvég, olasz stb. kollégáimmal is közeli barátságok szövődtek, az én magyaros, tanárkodó mentalitásomnak köszönhetően, mert a közös fényképezések alkalmával mandig voltak észrevételeim, tanácsaim, hogyan lehetne egy-egy apró változtatással még jobbá tenniük a képeket, ezeket megfogadták, és végül már tanár Fotóművészet 12016.1. 3