Fotóművészet, 2020 (63. évfolyam, 1-4. szám)
2020 / 1. szám
Megkockáztatom, hogy a Pillangó anyag nemcsak Urbán életművében kiemelkedő, talán kicsit főmű, hanem a magyar fotótörténetnek is jelentős remeke. Bár 26 évet késett, mégsem tűnik megkésettnek, kiállta az idő próbáját, ma is friss, inspiratív, és végre hozzáférhető, nézhető, kutatható. A munka jelentősége abban áll, hogy egyszerre több és kevesebb, mint fotográfia, fotóriport, szociológia, kultúrantropológia, jelenkor- és rendszerváltás-történet, börtönkutatás, vagy éppen a magyar alternatív (zene/szub)kultúra kis története. Sokféle területtel érintkezik, sokféle módon elemezhető. Súlyát az a hihetetlenül erős figyelem adja, ami Urbán Tamás sajátja, aki nem elégedett meg azzal, hogy kívülállóként végigfotózza egy volt köztörvényes bűnöző mindennapjait, hanem kicsit hőse életének részévé is vált. Olyan alapossággal, intenzitással dolgozott, amelyről Pillangó is megemlékezett: „Tamásnak a fotózás olyan, mint nekem a tetoválás volt. Mánia. Mániákus fotós!”. Mentorállta és sokféle módon beavatkozott a sorsába, segítette annak jobbra fordulását, utoljára akkor, amikor útlevelet szerzett számára, azt tervezve, kiviszi őt egy tetováló-fesztiválra. Ebben csak Pillangó halála akadályozta meg. Emellett összegyűjtött és megőrzött mindent, ami Pillangóhoz kapcsolódik, naplóit, rajzait, különböző, börtönben készített eszközeit. Kifejezetten ironikus, hogy ez a nagy bűnös, Pillangó, aki életének majdnem felét börtönben töltötte változatos bűneiért, a lopástól, a csaláson át a szökésig, a betörésig, a garázdaságig, aki kamaszkorától ki-bejárta az ország különböző büntetés-végrehajtási intézeteit, Deák Ferencként született 1954-ben. Apja korai elvesztése, majd iskolából való kicsapása és nevelőotthonba való kerülése után, 15 éves korától gyakorlatilag élete végéig kisebb-nagyobb megszakításokkal, de börtönben ült. Talán leghosszabb és valószínűleg legsikeresebb szabad időszaka az 1989-es szabadulása utáni 2-3 év volt, amelyet Urbán Tamás szorosabban végigkísért. 1988-ban ismerkedett meg, pontosabban hívták fel a figyelmét a szegedi Csillag börtönben az akkor már híresnek számító Pillangóra. Elkezdte fotózni, majd szabadulását is végigkövette és segítette, amiről számtalan érdekes, durva, sokkoló történetet láthatunk és olvashatunk. Urbán számára és számunkra is nem csupán azért figyelemreméltó, egyszerre érdekes és zavarba ejtő ez a távolról alapvetően szokványos bűnözői élettörténet, mert hőse kifejezetten kreatív, tehetséges és eszes ember volt, hanem a majdnem egész testét beborító, nagyrészt saját maga készítette tetoválások miatt is: látványosság. Pillangó legfontosabb műve ugyanis saját maga. Nevét Henri Charriére Pillangó című, Magyarországon már 3 évvel eredeti megjelenése után lefordított, 1971-ben megjelent regénye után választotta. A könyv szintén egy nagy, de a saját elmondása szerint ártatlan bűnöző életének, életfogytig tartó büntetésből való szökésének a világhírű, és a későbbi kutatások szerint, jellemzően hol kitalált, hol mások elbeszéléseiből kompilált története. Kétségtelen azonban, hogy szerzőjének mellkasán pillangó alakú tetoválás volt, ahogyan Deák Ferenc arcának, homlokának is domináns motívuma a pillangó. Pillangó művé alakulása azonban fokozatosan történt, és az első tetoválásokkal kezdődött a nevelőotthonokban, börtönökben. A börtöntetoválásnak hatalmas irodalma és ikonográfiája van, a börtönökben mindig tetováltak, és valószínűleg tetoválni fognak, számtalan okból. Az egyik legerősebb indok a normaszegésé, mert tiltják, így a lázadás eszköze, amellett a különböző csoportokhoz való tartozásé, az egymással való kommunikációé, az emlékezésé, unaloműzésé stb. A tetoválás a börtönökben rendszer, struktúra. Pillangó azonban egy ponton túl, a normaszegésen belül is normaszegő módon, kreatívan elkülönül ettől azzal, hogy továbbmegy, és sok tekintetben egyedi vizuális rendszert alakít ki. A majdnem teljes testre, főképp a teljes arcra kiterjedő tetoválás ugyanis nem csak akkor, a börtönökben és a börtönön kívüli Magyarországon volt szokatlan, különleges, sokkoló, hanem részben még ma is az. Pillangó átalakulása nem volt kezdettől tudatos: „Amikor elkezdtem, még nem tudtam, mi lesz a vége.” Egy másik helyen egyfajta ars poeticaként, igen érzékenyen reflektál önmaga megalkotásának körülményeire, előzményeire, hogy bár arra törekedett, hogy egyetlen, besorolhatatlan látvány legyen, aki senkihez nem igazodik, és alapvetően mindennel szemben áll, akit csak saját bensője vezérel, mégis volt előképe: „Hogy az arcom kitetoválását, hogy határoztam el, még nekem sem egészen tiszta. Mindenesetre nagy elhatározás kell ehhez. Mert szerintem nem sűrűn szaladgálnak ilyen fazonok a nagyvilágban. Tudomásom szerint csak egy van rajtam kívül, Angliában. Egy Karl Grün nevű egyén, aztán konyec. Lehet, hogy volt valamilyen külsőleg irányított, de belsőleg rám tukmált kényszer a dologban. Mert amikor jött a gondolat, hogy most csinálni kell, semmi, de semmi nem állíthatott meg. Tudtam nagyon jól, mit csinálok. [...] Tudtam, sok kellemetlenségem lesz még, de akkor is csináltam. [...] Én akartam így kinézni, én hordom ezt a fejet, akinek nem tetszik, nem kötelező rám nézni. Sokat vakerálnak arról, hogy mi lesz, ha öreg leszek. Hát semmi! Én úgysem leszek öregember! Mindig fiatal maradok, fiatalon is patkolok majd el.”5 Fotóművészet 2020*1. PILLANGÓ