Fővárosi Közlöny, 1922 (33. évfolyam, 1-19. szám)

1922-02-03 / 5. szám

jénél, Zöldfa­ u. 22., lakott nagyon rövid ideig. Ismét vándorszínész lesz. Egy telet tölt Debrecenben. 1844. tavaszán feljön, hogy kiadót keressen verseire. Ekkor Vörösmarty ajánlására Vahot Imre lapjának, a Pesti Divatlapnak lesz segédszerkesztője s itt szabad lakása volt 1844. szeptemberig az országúti (múzeum­körúti) Kunewalder házban, amelynek helyébe a mű­egyetemet emelték. Az I. emeleten lakott szűk szobá­ban, 1844-ben, Szentmihály napján, Vahot lapjával átköltözik a Hatvani és Magyar­ utca sarkán lévő Kölber házba. Jelenleg ez a ház a Kossuth Lajos-u. 19. és Magyar-u. 2. számú saroképület. E ház II. emeletén lakott Petőfi. Itt írta a Helység kalapácsát, a János vitézt és víg hangú költeményeit. 1845 elején néhány hétre a Kecskeméti-utcai Wenckheim-házba költözött, abba a házba, ahol Csapó Etelka meghalt. Itt írta a Cypruslombokat. Áprilisban a Felvidékre ment, majd más helyeken fordult meg, míg 1845 szeptemberében Váradi Antallal közösen bérelt szobát a Hatvani­ utca 6., most Kossuth Lajos­ u. 10. számú házban, szemközt a Nemzeti Kaszinó épületével. Egy Takács nevű becsületes csizmadiánál laktak albérlet­ben a földszinten. 1846-ban harmadik lakótársnak meghívták Tompa Mihályt. Tavaszig együtt is voltak, majd Tompát helyei papnak választották meg. Petőfi pedig szintén falura ment, amint mondta: „Kritikusai csaholásai elől." Csak novemberben került vissza, de már akkor megjárta Szatmárt és Szendrei Júlia képét hozta szivében. Ekkor szobát bérelt s a Hatvani-utcai Jankovich házban, most Kossuth Lajos­ u. 6., a második emeleten volt egy udvari szobája, ahol 1847. júliusáig lakott s közben megosztotta szállását Pákh Alberttel. 1847. novemberében mint házasember tér meg Pestre és beköltözik az ú. n. Schiller-ház I. emeletén lévő utcai lakásába, Dohány­ u. 16. alá. Lakása állt 3 utcai, 1 alkov és 1 előszobából, valamint a kony­hából s fizetett érte 650 váltó forintokat. Egressy Gábor vette ki ezt a lakást Petőfi számára. Az egyik utcai szobát Petőfiék Jókainak adták. Ezen a szállásán írta a Talpra magyart. Innen 1848. augusztusában költöztek el a Lövész- és Bástya-utca sarrkán lévő egy emeletes házba, (Lövész­ u. 18., Bástya-utca 23.) itt két hónapig laktak, ekkor Petőfi honvédnak megy, elhagyja Pestet s csak 1849. tavaszán jön vissza, lemondván katonai rangjáról, azzal az elhatározással, hogy többé nem megy a harctérre. Beköltöznek a Kerepesi-út és Síp­ utca sarkán levő Marcibányi-ház II. emeletére, ahol 2 utcai és 1 udvari szobájuk van. Ez volt utolsó lakása Pesten, mert az orosz betörés hírére július elején Erdélybe utazik Bem hadseregéhez. Mélyen tisztelt Közgyűlés! Azért voltam bátor ezeket az adatokat itt bemutatni, hogy a főváros vezetőségének legyen módja e helyeket megszemlél­tetni és megfelelően a házak helyén épült új épüle­tekre az emléktáblákat elhelyezni. Egy hang: Pilvax. Pakots József: Az már meg van jelölve. Ezen emléktáblák leleplezése alkalmat ad a fővárosnak arra, hogy ünnepeket rendezzen, amit talán az orszá­gos Petőfi-ünneprendező bizottsággal lehetne meg­beszélni, sőt alkalma volna, hogy felhívja a figyelmét a külföld nagy kultúrvárosainak és hivatalosan meg­keresse, hogy azokon az ünnepeken képviseltessék magukat. Feltétlenül szükségesnek tartom, hogy a főváros díszközgyűlést is tartson, mely tisztán Petőfi emlékének legyen szentelve. (Taps.) Ezek után meg kell jegyeznem még valamit. Annak idején, november 13-án a mult esztendőben felfedeztem, hogy Budapesten, egészen elrejtve különös körülmények folytán éveken keresztül fekszik Petőfi Sándornak segesvári fehéregyházi szobra. Ez 1916-ban került Buda­pestre, amikor az első román betörés volt. A kultusz­minisztérium intézkedésére sietve elhozták, az a vonat a menekülés közepette valahová a Dunántúlra került, hat hétig ott feküdt a szobor, véletlen szerencse, hogy megkerült, nem történt vele semmi baj és azután hozták fel Budapestre. A zavaros idők, forradalmak következtében senki sem tudta, hová került. A minisz­tériumban egy aktában nyugodott az ügy. Én vélet­lenül megtudtam, valaki nyomra vezetett, hogy ez a szobor egy ércöntő műhelyben van és akkor támadt az az ideám, hogy ezt a szobrot fel kellene emelni valahol Budapest valamely terén, vagy nem is talán egy terén, hanem a Gellért-hegy egy oromzatára. Tudniillik, ez a szobor a segesvári vár ormán állott, egész fiatalember koromban ott voltam az ünnepen, mikor Petőfi halálának ötvenedik évforduló­ját ünnepelte az ország népe kezdve az uralkodó háztól a főrendiházon, az országgyűlésen, törvény­hatóságokon keresztül, az egész székely föld ott volt, szekértáborokkal vonult a szobor elé, akkor volt egy olyan nemzeti közérzés, mely oly hatalmasan nyilvá­nult meg. Én akkor láttam a szobrot, Segesvár ormán állt, amint lefelé mutat a síkra, jelezvén, hogy ott pusztult el a magyar nemzet függetlensége és ezt sírjából fel kell támasztani. Ha ezt a szobrot ide­tennénk a Gellérthegy oromzatára és jobbjával rámu­tatna Erdélyre és hirdetné az irredenta nemes gondo­latát, azt gondolom, méltóbb ajándékot nem adhatna Budapest székesfőváros a maga közönségének. (Helyeslés) Megírtam azt a cikket, egyenesen kértem Buda­pest székesfővárost, foglalkozzék ezzel a gondolattal és mindenki más foglalkozott ezzel a gondolattal, de Budapest székesfőváros vezetősége nem. Mert megtör­tént, hogy ennek a cikknek nyomán kisközségek, Kis­kőrös, Kiskunfélegyháza, Szabadszállás, Szalkszent­márton, Pápa, Kecskemét, Sopron a Petőfi-társasághoz fordultak és kérték a szobrot, a Petőfi-társaság sajnos már döntött ebben a kérdésben. Vártam volna, hogy a fő­város vezetősége kezébe veszi az ügyet, de ez nem tör­tént meg. Olyan gyönyörű volt ezeknek a városok­nak a versenye, mint valamikor annak a hét görög városnak a versenye Homérosz szülőhelyéért. Nagyon fájt, hogy Budapest szerepét ebben nem láttam. Azért, hogy több mulasztás ezen a téren ne legyen, hogy felhívjam a figyelmet, lehet itt még egy dísz­közgyűléssel jóvátenni, amit elmulasztott a főváros és­­az emléktáblákkal, vagyok bátor a következő interpellációt előterjeszteni. Dr. Balkányi Kálmán: A tanácsnok azalatt tanítókat csapott el, amikor erre kellett volna figyelni. Pakots József (Olvassa): Petőfi Sándor, a magyar nemzet legnagyobb költője, aki világirodalmi értékelésben is a legnagyob­bak közé tartozik, 1823. január 1-én született, Szil­veszter éjféli órája után néhány perccel. Születésének századik évfordulóját irodalmi társaságaink és az egész ország sorozatos ünnepségekkel fogják meg­ünnepelni. 1922. szeptember havától 1923. szeptember haváig tartanak ezek az ünnepségek s hírlapi közlések már hírt adtak az előkészületekről. Ez ünnepségeknek a magyar nemzeti kultúra szempontjából világraszóló jelentőségük van. Annyiszor hangoztatott kultúr­fölé­nyünket a környező rablóállamokkal szemben semmi sem igazolhatja jobban, mint egy ilyen egyetemes hódító magyar lángelme diadalmas szellemi standard­jának felmutatása és meghordozása a világ kultúra

Next