Fővárosi Közlöny, 1922 (33. évfolyam, 20-38. szám)

1922-06-23 / 32. szám

személyzet igényeit, amelynek nagy részét most is csak ígéretekkel tudjuk a közkórházak szolgálatában megtartani, egy tekintélyes része a személyzetnek azonban elhagyta a kórházakat és ezek pótlására már az 1922/1923. évi költségvetésbe felvett maga­sabb illetmények mellett is nagyon nehezen lehet új munkaerőket kapni. Hogy a mostani előirányzatba be­állított új illetmények még mindig nem felelnek meg a mai viszonyoknak, azt legjobban összehasonlítással bizonyíthatjuk. Az ápolószemélyzet fizetése (amely a legnagyobb percentuális emelkedést mutatja) az új költségvetési évre 4.727.720 koronával van fölvéve. Ha e személyzet illetményeit a m. kir. honvédelmi miniszter úrnak 21.044/1922. P. számú­ körrendeleté­ben a katonai kórházakban szolgálatot teljesítő ápoló­nők számára megállapított illetményekkel számítjuk, akkor a fővárosi közkórházak ápolószemélyzetének fizetésére 22.830.750 koronát, tehát az előirányzatnál majdnem ötször annyit kellene a költségvetésünkbe beállítani. Itt meg kell említenünk, hogy a keresztény­szocialista egészségügyi alkalmazottak országos szövet­sége I. évi április hó 29-én kelt beadványában az ápolószemélyzet fizetésének újabb nagyobb mérvű fel­emelését kérte. A beadványban kért fizetésekkel számítva 13.536.300 koronát tenne ki az ápolósze­mélyzet illetménye, tehát közel háromszorosát a költ­ségelőirányzat összegének. Bármennyire is kívánatos volna, hogy a kórházi személyzet részére kedvező vagy legalább is tűrhető megélhetési feltételeket tudjunk nyújtani és ekként megelégedett személyzetet biztosítsunk a közkórhá­zainknak, az illetményeket ilyen arányban emelni nem lehet, mert ez az ápolási díjnak már amúgy is magas összegét oly nagy mértékben növelné, hogy azt a betegek megfizetni nem tudnák. A dologi kiadások között nagy összege miatt első helyen kell említenünk az élelmezés költségeit. A költségelőirányzathoz csatolt melléklet és az ezt kiegészítő két kimutatás világos képet nyújt arról, hogy milyen alapon számítottuk ki a betegek és a kórházi alkalmazottak élelmezésének költségeit, azért itt csak azt említjük meg, hogy az élelmezésre elő­irányzott hitel összegének mintegy 60°/6-os emelke­dése megfelel az élelmezési cikkek áremelkedésének. Az élelmezés után legnagyobb hitelösszeggel szerepel a tüzelőszükséglet. Ez a múlt évi 57,107.000 koronáról 92,574.000 koronára emelkedett a fa, a kőszén és a koksz árának átlagosan 60°/6-ot meg­haladó emelkedése következtében. Az árak emelke­désének oka főként abban rejlik, hogy jórészben külföldi tüzelőanyag behozatalára vagyunk utalva, ennek ára pedig a pénzünk alacsony árfolyama miatt nagyon emelkedett. A betegek ruházatának és ágyneműinek oly­mérvű kiegészítésére, hogy csak megközelítőleg elér­jük az 1914. év előtti készletet, a közkórházak gazda­sági hivatalai által összeállított, a költségelőirányzat 5. címénél közölt kimutatás szerint 107.759.450 korona volna szükséges. Ezzel szemben az ápolási díj nagyobb­mérvű emelésének elkerülése végett a bejelentett szük­ségletnek csupán 45°/6-át vettük fel a költségelőirány­zatba, ami még így is 48.489.000 koronát tesz ki a múlt évi előirányzatba beállított 18.304.125 koronával szemben. Mint jelentős tételre, rá kell mutatnunk végül a „Különfélék" címe alatt az ápolóképzés céljára felvett 2 millió korona hitelösszegre. A közel­jövőben meg­nyíló, 40 tanuló felvételére tervezett iskola felállítá­sával végre legalább részben megoldást nyer az ápolóképzés régóta húzódó kérdése és remélhető, hogy az egyelőre szűk keretekben mozgó intézmény megfelelő kifejlesztéssel később módot fog nyújtani arra, hogy a közkórházainkat kiváló, tanult, hivatá­suknak élő intelligens ápolószemélyzettel lássuk el. A bevételek közül csupán a különszobákon ápolt betegek után fizetendő díjak megemlítését tartjuk szükségesnek, amelyeket a megnövekedett kiadások­nak megfelelően és a közös kórtermi ápolási díjjal arányban mérsékelten felemelni kellett. A közkórházi alap költségelőirányzatának egy fontos tényezője az ápolási napok száma. Erre vonat­kozólag megemlítjük, hogy a mostani költségvetés­tervezetbe az ápolási napokat az 1921. évben elért eredmény alapján vettük számításba. Kivételt csak a Zita-közkórháznál tettünk, ahol az ágyak száma több pavillon lebontása folytán a múlt évi 1358-ról 818-ra csökkent, aminek megfelelően az ápolási napok szá­mát 370.000-ről 230.000-re kellett leszállítani. Az összes kiadások végösszege a múlt évi költ­ségvetésben felvett 283.799.600 koronával szemben 492.839.984 korona, amelyből egy ápolási napra 246 , 82­0 esik, az 1921/1922. költségvetési évre engedélyezett 130 koronával szemben. Ha azt vizsgáljuk, vá­jon a múlt évivel szem­ben 90%-kal megnövekedett 246 , 82 filléres ápo­lási díj magas-e, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy az emelkedés a változott viszonyok figyelembe vételével nem nagy. E kérdés eldöntéséhez a mostani drágasági jelzőszámot (ú. n. indexszámot) kell alapul vennünk, amely ez év februárjában 70, májusban pedig 90 volt. Ez annyit jelent, hogy a megélhetés­hez okvetlenül megkívántató mindennemű anyagok ára átlagosan a békebeli árak kilencvenszeresére emelkedett. Ha az 1913. év II. felére engedélyezett napi 3 , 84­0 ápolási díjat a mostani drágasági jelző­számai : 90-nel szorozzuk, akkor 345 K 60 fillért nyerünk. Vagyis ily összegben volna az ápolási díj megállapítandó, hogy a közkórházainkban a betegek ugyanolyan ellátásban legyenek részesíthetők, mint 1913. évben. Ha ezzel szemben mégis csak 246 K 82 f-t, vagyis közel 100 koronával kevesebbet veszünk egy beteg napi ellátására, akkor ez okvetlenül az ellátás rovására esik. A kormány részéről állandóan követelt takarékosságnak azonban határt szab a bete­gekkel szemben fennálló kötelesség és ebből a szem­pontból bírálva a kérdést, kijelenthetjük, hogy minden téren elmentünk azon legvégső határig, amelyen túl már menni nem lehet. Ezek után rátérünk a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter úrnak a székesfővárosi köz­kórházak 1921/1922. évi költségvetése ügyében kül­dött leiratában az előirányzat több tétele ellen ennelt észrevételére és azokra a változtatásokra, amelyeket a költségvetés beosztásában kívánt. Ezekre vonat­kozólag javaslatainkat, illetőleg véleményünket a következőkben terjesztjük elő. Kifogásolta mindenekelőtt a miniszter, hogy a nagyon változó beteglétszámú Szent László-kórház a rendes közkórházak között szerepel, holott a leirat szerint ez a kórház tulajdonképpen járványkórház, amelynek összes jogos fentartási költségei a törvény értelmében felerészben az államot terhelik, míg a másik felerészét a székesfőváros tartozik fedezni. Ezek alapján a miniszter úr azt a kívánságát fejezte ki, hogy a jövőben erre a kórházra vonatkozólag külön költségvetés készíttessék.

Next