Fővárosi Közlöny, 1922 (33. évfolyam, 20-38. szám)

1922-06-23 / 32. szám

tárnak, az összes adófizetőknek, tehát­­a burkolás által közvetlenül nem érdekelteknek is a szolgálta­tásaiból fedeznie. A közterületek burkolásáról szóló szabályren­deletnek ezen intézkedéseivel jelentékeny lépést tett a törvényhatósági bizottság annak az elvnek az érvé­nyesítésére, amely a modern községi háztartási szer­vezetekben mind nagyobb mértékben nyer alkalma­zást, hogy tudniillik az általános közigazgatási költ­ségek, nemkülönben az egész lakosság érdekében foganatosított községi munkálatok költségei az álta­lános adóbevételekből nyerjék fedezeteket, ellenben azokat a kiadásokat, amelyek bizonyos fokig köz­érdekű voltuk mellett a lakosság egy részének, vagy egyeseknek biztosítanak különös gazdasági előnyö­ket, elsősorban az ezekre kivetett külön adókból vagy járulékokból kell fedezni. A városok háztartásában s vagy a főváros ház­tartásában is, igen jelentékeny szerepet játszanak azok a kiadások, amelyek amellett, hogy az egész lakos­ság érdekeit szolgálják, egyes ingatlantulajdonosok­nak különös hasznára válnak. Ilyenek például az utcanyítások és szélesítések, az útépítések és burko­lások, a csatornázás, a közvilágítás, a vízvezeték stb. költségei, amely munkálatok az azok által érintett ingatlanok használhatóságát, hozadékát, vagyis érté­két növelik, úgyhogy ezeknek a kiadásoknak egy része, mint hasznos befektetés átmegy az illető ingat­lanok értékébe, javítja azoknak az értékét. A kiadá­soknak ez a része tehát igazság szerint az érdekelt ingatlantulajdonosok terhére kell, hogy essék, mert nem volna méltányos, hogy az ingatlantulajdonos az ingatlan érdekében az ő közreműködése nélkül elő­álló emelkedés hasznát minden ellenszolgáltatás nél­kül élvezze." Ebből az úgynevezett értékjavulási elvből indul ki az amerikai rendszer, amely minden olyan köz­munka költségeihez való hozzájárulásra kötelezi az érdekelt ingatlantulajdonosokat, amely közmunkák megnövelték az ingatlanok értékét, még­pedig az értékjavulás arányában. Ezen munkák közé tartoznak a burkolási munkák is, amelynek­­költségeit a ki­vetett burkolási járulékok többnyire egészben, oly­kor kétharmad részében, de legalább felerészében fedezik. Ugyanez az elv érvényesül újabban az angol önkormányzati háztartás terén is és ugyanez az alapja a nagyobb német városok szabályzatainak, amelyek az útépítésekre vonatkoznak. Ami különösen Német­országot illeti, a nagyobb városokban úgyszólván kivétel nélkül akként, van szabályozva az utcabur­kolások ügye, hogy az új utcák nyitásával, burkolásával, csatornázásával és világításával járó, valamint­ a meg­levő utcáknak első ízben való burkolásával járó összes költségek 26 méter szélességig az utca mentén fekvő ingatlanok tulajdonosait terhelik. Sőt egyes városok­ban még a burkolatnak bizonyos időn (pl. öt éven) át való fentartásával járó költségek is az ingatlan­tulajdonosokra hárulnak. A most érvényben levő szabályrendelet meg­állapításakor a törvényhatósági bizottság, amint azt az idézett részek mutatják, nem ment ennyire. Egy­részt azért, mert figyelemmel volt a fővárosi ingat­lanokra nehezedő egyéb állami közterhek, valamint a magánjelzálogterhek rendkívüli magasságára. Más­részt pedig azért, mert szem előtt tartotta azt, hogy a burkolások nem csupán azoknak az érdekében történnek, akiknek az illető utcában ingatlanuk van, hanem általában mindazoknak az érdekében is, akik az utcán,akár gyalog, akár valamely járművön csak keresztül mennek. Ezt a két érdeket akként kívánta összeegyez­tetni a törvényhatósági bizottság, hogy a kocsiút burkolására fordított költségből a felerész megtéríté­sére kötelezte az útmenti ingatlanok tulajdonosait s a másik felerészt a közpénztárra, vagyis az adózók összességére hárította. Azonkívül megszabta — egy­egy oldalon 8 méterben, vagyis összesen 16 méter­ben — a kocsiút szélességének azt a határát, amelyen túl a burkolás egész költsége a közpénztárt terheli. Továbbá megszabta azt is, hogy a burkolás költsé­gének az a felerésze, amelyet a közvetlenül érdekelt ingatlantulajdonosok tartoznak viselni, vagyis a bur­kolási járulék, a burkolt terület egy-egy négyzetmétere után és pedig a főváros egyes részein 12 koronánál, más részein 9 korona 60 fillérnél több nem lee­t. E kétrendbeli korlátozás megállapításánál egy­részt az a szempont vezette a törvényhatósági bizott­ságot, hogy a burkolásból az egyes ingatlanokra háruló anyagi előny az út szélességével arányban csupán egy bizonyos határig emelkedik, amely határon túl az út nagyobb szélessége tisztán a közforgalomra nézve jelent előnyt, másrészt az a szempont, hogy a legjobb minőségű zajtalan, vagyis költségesebb burkolat alkalmazását szintén nem az ingatlantulajdonosoknak, hanem ugyancsak a közforgalomnak az érdekei teszik szükségessé. Ezért a törvényhatósági bizottság jónak látta megállapítani egyfelől annak az útszélességnek a maximumát, amely szélességen túl a burkolási költség megtérítésének nincs helye, másfelől annak a burkolatnemnek a maximális költségét, amelynél jobb, tehát költségesebb burkolatnak a létesítése már nem annyira az ingatlantulajdonosoknak áll érdekében, mint inkább a közforgalomnak, vagyis a közönség összességének. A szabályrendelet ezen korlátozásainak azután az a természetes következménye, hogy különösen a drágább burkolatnemeknél a költségeknek csak egy i­enyészően csekély része térül meg a mai árak mellett a burkolási járulékok révén, vagyis az ingatlan­tulajdonos, aki közvetlenül élvezi a burkolatnak az ingatlanra gyakorolt kétségtelen értékemelő hatását, aránytalanul kisebb mértékben járul hozzá annak költségeihez mint a főváros­, vagyis az adózók egye­teme. Ha pedig figyelembe vesszük azt, hogy a hozzájárulás legmagasabb mértékét (m2­kint 9 K 60 f és 12 K) a szabályrendelet legutóbb az 1916. évi anyagárak és munkabérek alapján állapította meg s ha nem hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az anyagárak és a munkabérek a vesztett háború és a forradalmak okozta gazdasági helyzet folyományaként az 1918. év óta rettenetes módon emelkedtek, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy ez az arány a székesfőváros költségvetésének hátrányára és az ingatlantulajdonosok előnyére az évek folyamán mennyire eltolódott. Az útépítések során a főváros az 1916. évben egy négyzetméter kocsiútburkolatért földmunka nélkül az alább felsorolt összegeket fizette ki, ú. m.: kiskőburkolatért 1670 K-t öntött aszfaltért 18'50 „ 3”-es bazaltkockáért 27 38 „ bazaltkockáért, dunakavics alapon 22 01 „ bazaltkockáért, zúzottkő alapon . 31 '73 „ Az 1921. évben a főváros ugyanezen munkákért már a következő összegeket fizette ki, ú. m.: kiskőburkolatért 530*— K-t öntött aszfaltért 690­— „

Next