Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)
1864-01-20 / 15. szám
PETŐFI SÁNDOR ÉLETRAJZA. (Folytatás.) Már hires író volt Petőfi, midőn nehány iskolai verse a pápai Képző-társulat 1845-ki zsebkönyvében, a „Tavasz“-bak főleg Szeberényi Lajos eszközlésére, részint saját neve —, részint Homonnai álnév alatt napvilágot látott. Költőnknek nem igen tetszett e megtiszteltetés, sőt részéről a Pesti Divatlap 1845-ksk-ik számában erős megrovást vont maga után, ily cím alatt: „Köszönet a pápai Képző-társulathoz.“ E nyilatkozat által köszönetet mond Petőfi azon „jóakaratért“, hogy iskolai gyakorlatait most, évek múltával, odaigtatták a zsebkönyvbe s ajánlkozik, hogy e „lovagias, gyöngéd tett“ iránti hálából majd összeszedi katonakorából maradt alexandrinus verseit is a „Tavasz“ jövő évfolyama számára; azok még roszabbak, mint az itt közlöttek.“ Petőfi pártja az irodalomban, költői népszerűségével és sikereivel lépést tartva gyarapodott, habár ellenségei is csaknem azon mértékben szaporodtak. Sokakat büszke, rátartó és szótalan vagy nyers magaviselete sértett. Hisz elegen vannak akik — kivált fiatal embernek — az egyszerű függetlenséget és önérzetet sem képesek megbocsájtani! Mások, a kezdő költői nemzedékből, azért nehezteltek reá, mert verseiket a Pesti Divatlapnál — hol az ifjabb költőkre nézve bíró volt élet és halál fölött — visszautasította, megjegyzéseit pedig szükség esetén minden tétova nélkül, szemtől-szemben megmondotta. A mennyi hajlammal viseltetett a jóravaló tehetségek iránt, és oly nagy mértékben haragudt a kontárokra, s minthogy az időben fölötte sok versíró kopogtatott be a Divatlaphoz, Petőfi valóságos villámhárítóul szolgált a szerkesztőre nézve, ki az el nem fogadott munkákért a felelősséget segédjére ruházta; a vad költők aztán erre haragudtak. Akik barátságot tartottak vele, azok is sokszor panaszkodtak uralkodásvágya, erőszakossága és zsarnokoskodó természete ellen. Szellemi felsőségét környezetével éreztetni nem mindig restellette. Ami azonban Petőfinek legtöbb ellenséget szerzett, az költői egyéniségének és fölléptének belső természetében rejlett. U t. i. a magyar genius számára eddig nem sejtett új utat nyitott meg, új korszaknak lett alapítója és lángelmü képviselője. Mikor történt az, hogy két egymást kirekesztő irány küzdelem nélkül legyen képes kiegyezni ? Itt is elegen akadtak a baglyok, kiknek a régi sötétséghez szokott szemét a fölidézett uj korszak napvilága bántotta : innen jön huhogás és a körmöknek csattogtatása. Császár Ferenc — a régi iskola megcsontosult hive, triolettek, madrigálok, ritornellek nagymestere — volt az első, ki az Írástudók közt Petőfi ellen támadt visszahatásnak, szörnyüködésnek és felháborodásnak hangot kívánt adni, egy mérges birálattal, mely az 1844. Életképek birálati melléklapjában az Irodalmi Őr 4. és 5. számában jelent meg, s a versek I. kötetét,a Helység Kalapácsát, János vitézt és a Cypruslombokat tárgyalta.Itt elismeri ugyan Császár Petőfiben a tehetséget, de erőteljes nyelvét és körmönfont népies kifejezéseit félreértve, káromkodásnak nevezi, miattuk a költőt betyári szilajsággal s a közizlés és erkölcs megrontásával vádolja. Nagyon föltűnő e mellett, hogy másfelől a Cypruslombokban, melyek pedig aránylag inkább az ő kedve szerint lettek volna írva, alig lát egyebet üres érzelgésnél és erőltetett pityergésnél. Az is nevezetes, hogy 1845-ig két korszakot különböztet meg Petőfi működésében: az első terjed 1842-től 1844-ig, midőn kevesebbet de „komolyabban“, „szelidebben“ és több gonddal dolgozott; a másodikban (1844—5) pajtási túlságos magasztalások által elkapatva, nekivadult s minden művészi formát lábbal tapodva, pusztán szeszélyének nyers szózatát követte. És ez azon időszakról volt mondva, melynek a magyar népies elbeszélő költészet első fecskéje, „János vitéz“ köszönhető. — Vigasztalható a költői Vörösmarty Ítélete, mely szerint « ma bármely irodalomnak diszére válnék. Petőfi kellőnél érzékenyebb volt a critica iránt; birálóira — a kik, igaz, többnyire részrehajló vagy elfogult szempontokból ítélték meg — szeretett volna tűzesőt ontani; egy-egy méltatlan bánfalon miatt napokig epekedett sőt dühöngőt — egy ízben sárgaságba is esett, sokszor ellökte a tollat, le akart mondani az írói pályáról s visszatérni a színészi élethez. De csakhamar ismét összeszedd magát s elhatározottan kiáltott föl: Az én utamban sok a kigyófészek . Én--------beléjök lépek! Hanem lesz ilyenkor néha annyira fejére nőttek a habok hogy olyan ember nyilvános és magántámogatása is, mint Vahot Imre, igen jól fogott a mindenfelől kereszttűzbe vett lángeszű ifjú költőnek, kinek szive csak akkor könnyebbült némileg ha criticasterei csordájának amúgy istenigazában közibe cserdíthetett, így születtek a „Sit ugattok, mit haraptok!“ a „Rosz verseimről“ stb efféle kezdetű versek, melyek Petőfi szempontjából többé-kevésbbé jogosultak voltak ugyan, hanem — a visszahatás természeténél fogva — a critica egész eszméjét, az irodalom nem csekély kárára, ross hírbe hozták nálunk, és utánzói által félremagyarázva, a rosz költőknek lábat adtak — és visszaélésre nyújtottak alkalmat. Császár Ferencen egy m.,rós nyelvű — habár semmi irodalmi becscsel nem író — vers által boszulta meg magát Petőfi,—avval a melyik így kezdődik : „Nagyságos úr, tudja-e mt ?“ — Hanem ezt versei gyűjteményéből, többekkel együtt kihagyta. De ha rósz néven vette is a bírálatot, nem lehet mondani, hogy költői fejlődésére rósz hatást gyakoroltak volna. Sőt ellenkezőleg. Az okos szóra hallgatott, ha az ellenség szájából került is ki; a gáncs önképzésre és haladásra gerjesztette s miután ellenlábasai mindenekfölött naturalistaságát vetették szemére, az e miatt érzett visszaélés művészi stúdiumainak és előmenetelének egyik fő rugójául szolgált. Emlitik már hogy nemcsak ellenségei hanem barátai is voltak Petőfinek az irodalomban. Sok ellensége, kevesebb barátja. És a kérés között még kevesebb az igazi. Nagy a tenger, a drágigyöngy benne ritka. A vele egykorúak közöl, senkit sem szeretett annyira mint Jókait, Emődi Dánielt, és Kerényit. Jókaihoz ezt irta: Szentül hiszem , ha a világ Elfordul is szivemtől, Ha a világnak ajkai Rám átkok-átka zendfil : A te ajkadról akkor is még Beám csak áldás lebben el. .. Ha az egész világ egy kéz lesz, Mely eltaszit, miként vögvészesz, Kezed még akkor is lel!... — ami hogy aztán később nem egészen teljesedett be, abban a két jó barát körülbelől egyiránt hibás volt. Emődiről pedig úti jegyzeteiben következőleg emlékezik: „Nem tudom, egyszer fojtja-e a közönség e sorokat olvasni, vagy----egyszer sem; de leírtam e nevet, hogy ahányszor olvassák leveleimet, lássák egyszersmind leghívebb, legönléstelenebb, és legtisztább lelkű barátim egyikének nevét is.“ Jó barátságot tartott még Tompával, Pákh Alberttel, Pálffi Alberttel, Lisznyaival és másokkal, — noha ő ezek nagyobb részét inkább pajtásainak mint barátainak tekintette és verseiben is igy nevezte. Erről írja 1845-ki úti jegyzetei kezdetén: „Az illetők közöl egypár boszankodott sőt meg is haragudott, hogy őket pajtásoknak nevezem s nem barátoknak. Most is csak azt mondom, kedves pajtásaim, hogy tempi passati, mikor én valakinek barátja voltam .... tudnivaló, azért, ms mert nem hiszem, hogy nekem barátom legyen.“ Azt mondja, neki a csízió is megjósolta, hogy nem lesz szerencsés a barátságban. Igazi ragaszkodó, ily nagy szellemhez méltó, vele élő-haló barátja nem is volt senki. Az idősebb írók közöl legtöbb tisztelettel viseltetett Bajza — legtöbb szeretettel Vörösmarty iránt, kinek később, két kötetben megjelent első, rendbeli összes költeményeit is „tisztelet és szeretet jeléül“ ajánlotta. Nagyon jól volt még Vachott Sándorral, Imre testvérével, az ismert nevű költővel; ámbár az utóbb említett összeköttetések inkább irodalmi érintkezésre és eszmecserére, mint személyes barátságra szorítkoztak. Vachott Sándor Petőfi magán egyéniségét különben sem nagyon kedveltette, költői működése ellen pedig nem kevésbbé erős kifogásai voltak. Vachott Sándor, mint a holdvilágszürcsölő, kósvajkint olvadozó régi iskola hive Petőfi lyráját igen nyersnek, igen pongyolának tartotta. E miatt a két Sándor gyakran oly keserű vitába bonyolódott, hogy Vahot Imre volt kénytelen békebiró gyanánt közbelépni és a vitázók közt elosztani a koncot. Vachott Sándor Petőfit naturalistának nevezte s kétségbe vonta versei műbecsét. Ez méregbe hozta az ingerlékeny ifjú költőt, ki társának — alkalmasint nem kevesebb joggal — mesterkéltséget, érzelgést és ürességet hányt szemére. Mindazáltal Petőfi inkább simult Vachott Sándor nézeteihez, mint ez amazéhoz. Úgy tette ugyan, mintha néha föl sem venné a korholást, de azért verseiben szemlátomást észrevehető volt a technicára fordított szigorúbb figyelem és a gondolat tisztázása. Magával Vachot Imrével különböző természeténél fogva soha sem nagyon rokonszenvezett Petőfi s Vahot is megvallja, hogy ő e zord, epés és magában zárkózott fián semmi szeretetreméltót nem talált. Na hogy különös modora is volt, tagadhatatlan. Azt mondja Vahot, kis gyermekeinek, kik oly örömest barátkoztak volna vele, soha egy jó szót sem adott, sőt gyakran mindenféle grimace-okkal, vadállati fogvicsorgatással és szemhunyorítással ijesztgette őket. Különben a mindennapi életben szerette a víg társaságot és jó cimborákat; ennek bizonysága azon személyes népszerűség, melyben az ifjúságnál részesült . 1844-ben névnapjára a Pilvax-kávéház közönsége — többnyire jogászság — szeretete jeléül arany pecsétnyomó-gyűrűvel tisztelte meg; e gyűrűt viselte is mindaddig, míg jegygyűrűjével cserélte föl; azon túl csak ezt viselte. Másfelől hogy mily ragaszkodó pajtás volt akkor Petőfi és mily komolyan vette a kávéházi barátságot, kitetszik a következőből. Az 1844- ki Pesti Hirlap 380-k (augusztusi) számainak újdonságai közt, akkori mód szerint bizonyos kávéház felöl gúnyos megjegyzések láttak napvilágot, hogy: „négy-öt cigány fiú rontotta egy sarokban a levegőt fülsértő recsegtetéseivel“ s hogy az ott volt ifjúság az ajtók feltáratása által az utcai sokaság bámulatában kereste dicsősége nagyszerűségét“ stb. — Petőfi a Pesti Divatlap 9. számában ez ellen neve alatt formális cáfolatot közöl, hogy „az öt cigány fiún kívül még az Egressy Béni bandájától elpártolt két cigány legény is ott volt“ és hogy „e zenetársaság feje, ha a körülmények nem változnak, Rózsavölgyi lett volna, a ki“ stb. és végül hogy „a kávéház ajtói nyári meleg időben mindig nyitva állanak“’Aztán így fejezi be cáfolatát Petőfi: „A szóban forgó kávéházat némely urak mód nélkül szeretik gyanúsítgatni; pedig bizony kár, mert lépjen be akármikor bármily becsületes ember s nem fog olyasminek tanúja lenni, min józan észszel megbotránkozzék“. •—(Hogy ily eredeti és igen jellemzetes darabok Petőfi nemrég összegyűjtött (?) kisebb „Vegyes művei“-ből mért maradtak ki, annak csakugyan bajos lenne okát adni!) Ez ügyben felelt még egyszer, de Vahot nem adta ki. A nők irányában nem tudott szeretetreméltó lenni; mindjárt lelkemnek , galambomnak címezte s minden elöljáró-beszéd nélkül össze-vissza ölelgette őket (a miért egyébiránt az asszonyok nem szoktak megharagudni, — csak okkal-móddal !) öltözete — magaviselete, mind másforma volt mint más emberfiáé ; főleg viseletében szerette a különcöt játszani úgy hogy a ki meglátta, vele álmodott. Majd olyan kalapokat készittetett mint egy rézbogrács — csodálatos süvegeket, majd ember-nem látta fül-nemhallotta zekéket, dolmányokat virágos atlaszból. És ő mindezt nem hiúságból vagy hatáshajhászatból tette, mert hozzáférni nagyon bajos volt, — hanem szeszélyből és különcségből.) ZILAHT KAROLT. (Folyt. köv.) I 58