Fővárosi Lapok, 1864. április (1. évfolyam, 75-99. szám)

1864-04-22 / 92. szám

92-ik sz. Pénteken április 22. K­iadó-h­ivatal: Pest barátok­ tere­­7. sz. Első évfolyam 1864. Félévre...................... írt. Negyedévre ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni l­a­­pokat kivéve mindenn­ap­­i.ó­­rankint képekkel. Előfizetési dij :FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői Iroda: Reáliskola-utca 6-dik szám. 1-ső emelet. Hirdetési d­j: Hasábos petitsor . . 4 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor . . . S ki AZ ÓCEÁN GYÖNGYE. Novella. Vadk­ai Károlyról. (Folytatás.) E szavakat Benita hebegve és szakadozva mon­­dá. Hebegve, szakadozva felelt rá a gróf is, és senki sem sejté, senki sem gyanitá, hogy mi okozá e zavart, mely egyik arcot vérvörösre, másikat hófehérre festé? A díszmesterek e közben előáll­ták a kormányzó kocsiját, s bele emelték elébb a senorját, aztán a grófot. Mind a ketten hallgatagon ültek egymás mellett, s Benita elfordult. — Ön elfordul tőlem­­ - kezdé szemrehányólag a gróf, — ön most is gyűlöl még, és nem tud megbo­csátani. Benita nem felelt. — Gyűlöl, mert nem felel, — folytatá a gróf, — s a hála üdvözlő szavait, melyeket az előbb hozzám intézett, nem szive súgta. Üres cifra beszéd volt, me­lyet az alkalom követelt. Benita megrezzent, s méltóságteljesen viszonza: — A hőst becsülöm önben, a férfit nem. — És miért Benita? azért, mert egy szenvedély, melyet nem tudtam legyőzni, erőt vett rajtam, s egy pillanatban önfeledtté tett. — S miért jött ön vissza, hogy újra fölelevenítse e szomorú emléket, és ez elfeledt gyalázatot. — Meg akartam önöket menteni a haláltól. — Jobb meghalni, mint meggyalázva élni. — Igaza van Benita... én is meguntam az éle­tet, mert önnek képe, mint egy kikerülhetlen átok kisért mindenütt. Midőn a harcok mezején valók, sok­szor kerestem a halált, mert mindig önre emlékezem. Sokszor hosszú éjszakákon, midőn csendes volt min­den, a csillagokra nézvén, lelkem itt tévedezett e he­lyen, a hol én el voltam feledve. — Nem gróf úr, nem volt elfeledve , midőn min­den szem gúnynyal tekintett rám, midőn minden nyelv rágalommal szólt felőlem, s még tulajdon férjem is elhidegült tőlem , akkor hosszú éjszakákon át én is sírtam, és önre emlékezem. — Reám ? — Önre, a­kit gyűlölnöm kellett. — És a kinek talán soha sem fog megbocsátani. — A spanyol nők — tudja ön, — nem bírnak felejteni. A tolongó sokaság lármája nem engedé tovább folyni e keserű párbeszédet, s megint hallgatagon ül­tek egymás mellett, mig csak a palotáig nem értek. — A kormányzó urat, —• kérdé a gróf — benn fogom üdvözölhetni? — Ő beteg uram, különben maga sietett volna a hős Lianzares gróf tiszteletére. — S betegsége ? — Megsebesült a sáncok védelmében. A gróf mélyen meghajtó fejét, tiszteletét jelentve ki a bátor férfiú iránt, s aztán megint hallgatva né­zett a szép nő fehér arcára, kék szemébe, s arany­­szőke fürtjeire... és nem tudott sem szólni, sem gon­dolkozni. A díszmesterek a palotánál ismét kiemelték a grófot, és a gróf a szép senorrát. Az udvariasság úgy kívánta, hogy a lépcsőzetnél karját is oda nyújtsa Benitának, ki azt reszketve fogadá el, s szédelegve haladt mellette egész a teremig. A terem közepén várta őket don Richardo. — O’Darill Victor kapitány! hebegé a meglepett kormányzó, midőn az ajtó megnyílt. — Feledje ön O’Darill Victor kapitányt, — vi­szonzá az udvariasan a kormányzóhoz t­éve, — önt most Lianzares gróf üdvözli. — Hogyan uram ? — Három év múlt el, mióta nem találkozunk. Azalatt más ember lettem, még a nevem is más lett. — Unalmas dolog volna elbeszélnem e hosszú három év küzdelmeit. Ön tudja, hogy azalatt a haza mindig szenvedett, a király trónja mindig ingadozók. Én egyike valók azon katonáknak, kik esküjükhöz hí­ven, VII. Fernand zászlója alatt harcoltak, a hit baj­nokaival. Közelebb ott küzdöttem Tarif­a ostromá­nál, s mind a tizenkilenc rohamban részt vevek. Majd a tortosai guerillák szétütésére küldettem, s a k­an­­zári halmoknál megvertem Bessierest, az elszánt ro­yalista vezért, kit a rajongás az oltár mártyrjának neve­zett. A kormány diadalmam emlékére Lianzares gróf­nak nevezett ki, s a király megkérdezé: mi jutalmat kérek? Akkor hozák hírül, hogy e sziget a lázadók martaléka lett, ültetvényeivel és spanyol lakosaival együtt. Fölújult bennem minden régi emlék, s ön ju­tott eszembe kormányzó úr, s elhatárzom, hogy ha életében megkeseritem, halálát meg fogom bosszulni. A királyhoz siettem. „Sire — mondám neki — a spa­nyol királyságnak egy szép gyarmata van, melyen szorgalmas és hű alattvalók laknak; e sziget most a pártütök, rabszolgák kezébe jutott, kiket büntetnünk és megaláznunk kell. Engedje mire, hogy én egy gyors hajón hat századdal e sziget visszafoglalására in­dulhassak. Ezt a jutalmat kérem.“ És negyed napra már hajón valónk, s kedvező szelek gyorsabban rö­pítettek, mint hívők. A partra szállva, nem gondol­tam kor­mányzó úr, hogy élve találom önt, és sírján akartam bocsánatot kérni, a mit most az élőtől kérek. — Gróf úr — viszontá a kormányzó mélyen meghajolva, — ön nemessége mindent feledtet. Lian­zares gróf hős kezekkel törné le emlékezetünkről, a mit ellenünk O’Danill Victor vétett. A gróf e szavak után Benitára nézett, ki az ablaknál állott, halaványan, mosolytalan, még mindig félve e szép hős férfitól, kit most becsülnie kellett, habár gyűlölte őt. E különös helyzetben alig tudott zavarától meg­menekülni. A palota előtt levő sokaság, a terembe gyűlt előkelők, mind azt a férfit éljenték és áldozták, kit ő csaknem megátkozott. Sőt most önmagának is áldani kell a hála szavaival, mert ő mente meg mind­­nyájokat. Nem tudott mit tenni, midőn Lianzares gróf fe­léje közelített... Arcán nem volt többé a szerelem vagy fájdalom kifejezése; nyugodt, méltóságosnak látszott az, minden jele nélkül azon küzdelemnek, mely szivében háborgott. — Asszonyom — kezdé udvariasan, — a kor­mányzó számomra e palotában rendelt lakást; de azt nem fogadhatom el, mig ön meg nem nyugtat, hogy ez önre nézve sem lesz kellemetlen. — A palota gróf úr elég nagy arra, hogy ne ta­lálkozzék benne azokkal, kikkel nem óhajt. — És ki lenne az ? — Talán én, gróf úr! — Miért Benita ? — Mert oly visszaemlékezéseket okozhatnék, melyekre Lianzares gróf arcát a szégyen pirja futhat­ná el. — Ön igen szigorúan büntet. E pillanatban lépett hozzájuk a kormányzó. — Gróf úr — mondá, — ön a hosszas ut és csa­ták után valószinüleg nyugalmat óhajt; ha parancsol­ja, termeibe vezetem. A gróf elfogadá ez ajánlatot, mert csakugyan a nyugalomra volt szüksége. De lehetett e neki nyugodni, Benita szavai után, melyek mint tövisek mélyen benn maradtak szivé­ben? Lehetett é közönyösen gondolkodni akkor, mi­dőn a szeretett, bálványzott nő itt volt közelében, csak néhány szoba által elválasztva ? Mikor hegyek­­ és tengerek feküdtek köztük, s nem volt reménye­s sem valaha látni az ö szelíd kék szemeit, hallani az­­ ö édes hangját, akkor talán volt némi megnyugvás azon gondolatban, hogy többé nem fog vele ta­lálkozni soha; de most midőn még e szemek sugara égett, midőn még e hangok zenéje füleibe csengett, egy rövid percre sem birt nyugtot találni. (Folyt. köv.) EGY CSALÁD BALVÉGZETE. Szerb elbeszélés. Jovanovils Jánostól. (Folytatás.) „Később, nem tudom hol, — folytatja, — meg­tanulta a rigómezei gyászdalt, s bús hangon folyvást azt énekelvén, arca mindinkább halványodni kezdett; játszi mosoly nem űzött tréfát gyönyörű ajkaival; nagy szemei olykor elsötétültek s könyekbe lábadtak, mint­ha a szomorú múltra, vagy a még szomorúbb jövőre lettek volna irányozva. S ha ilyenkor kérdezzük: „Vidoszava, az égre, mi lett ?“ Rövid válasza e szó volt: „Átok!“.............. Ezelőtt egy évvel legidősb fiam Milan megnő­sül, a haza jő, Vidosza elébe fut: „Ej, ej, szerencsét­len bátyám, — úgy­mond — boldognak hiszed ma­gad ? Lehet-e a Brankovicsok valamelyike boldog? Tudd meg Milan, hogy nincs nagyobb bűn, mint áru­lója lenni saját nemzetének, szörnyű bűn ez, mely az ártatlanokat is sújtja!......... így szólva megcsókolja Milánomat, megcsókolja, mintha ravatalon fekvőt csókolna . Milánom az­nap megbetegszik, — másnap meghal. Nem­sokára e gyászeset után, egy reggel fel­rezzen álmából, kiáltva: „Vlajko, Vlajko bátyám, hol vagy?..........Ne­héz átok, mely az ártatlanokra is száll!“.... Ezalatt fiam szürkéje az udvarra üget be gazdá­ja nélkül, ki a vadászaton lováról leesvén, szörnyet halt, így jósolta meg Mirko és Radmil fiaim halá­lát is. Ez időtől lelke rejtély volt előttem. Bár­mit hallok ajkairól, lett légyen a legborzasztóbb is az, el­hittem. Hányszor mondogattam neki: az Isten nevére kérlek, ne képzelődjél, — fojtsd el sejtelmeid, négy fiam emlékeként szeretlek, jobban telkemnél, éltem­nél, s nagy kín annak ajkairól hallani ily hangokat, kit mindennél jobban szeretünk. Kérelmeimre mindig ez volt kétségbeejtő vá­lasza: „Szeretsz! Valóban szeretsz! Jaj annak,ki en­gem valaha szeretett, avagy szeretni fog !... Szeren­csétlen napon születtem én .... Szörnyű bűn az, mely az ártatlanokat is sújtja!“ S aztán mereven irányozván reám tekintetét, só­hajtva kérdé: „Mért merülnek fel lelkemben az ifjú Brankovich György és János testvérek, üres szem­gödreikkel, melyekben egykor fényes szemek csillog­tak! S utánok ime, hogy tűnnek fel*­ kivájt szemeik — s véres szempilláikkal! — Atyám, atyám, te is Brankovich vér vagy! “ Ezeket hallván, remegtem, ám hasztalan; nem sokára örök homály bob­tá el szemeim. Egy szép reggelen legifjabb fiam Damjan jő hozzám, s megcsókolja kezem. „Kedves atyám — úgymond — az én napjaim is már megszámitvák. Az éjjel hallottam, a mint Vi­­doszava keservesen sirt, s többször említette álmában nevem. Atyám, ha vétettem ellened, — !“ — *) Történeti személyek, kik kezesekül lévén Stambul, udvaránál, szemeik világától fosztattak meg a szultán-­pk parancsa folytán. Ezt Obernik drámája is szivrehatóan festi. Sz. J... , " j"5 • w iliM Vis"

Next