Fővárosi Lapok, 1864. április (1. évfolyam, 75-99. szám)
1864-04-22 / 92. szám
92-ik sz. Pénteken április 22. Kiadó-hivatal: Pest barátok tere7. sz. Első évfolyam 1864. Félévre...................... írt. Negyedévre ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni lapokat kivéve mindennapi.órankint képekkel. Előfizetési dij :FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői Iroda: Reáliskola-utca 6-dik szám. 1-ső emelet. Hirdetési dj: Hasábos petitsor . . 4 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . S ki AZ ÓCEÁN GYÖNGYE. Novella. Vadkai Károlyról. (Folytatás.) E szavakat Benita hebegve és szakadozva mondá. Hebegve, szakadozva felelt rá a gróf is, és senki sem sejté, senki sem gyanitá, hogy mi okozá e zavart, mely egyik arcot vérvörösre, másikat hófehérre festé? A díszmesterek e közben előállták a kormányzó kocsiját, s bele emelték elébb a senorját, aztán a grófot. Mind a ketten hallgatagon ültek egymás mellett, s Benita elfordult. — Ön elfordul tőlem - kezdé szemrehányólag a gróf, — ön most is gyűlöl még, és nem tud megbocsátani. Benita nem felelt. — Gyűlöl, mert nem felel, — folytatá a gróf, — s a hála üdvözlő szavait, melyeket az előbb hozzám intézett, nem szive súgta. Üres cifra beszéd volt, melyet az alkalom követelt. Benita megrezzent, s méltóságteljesen viszonza: — A hőst becsülöm önben, a férfit nem. — És miért Benita? azért, mert egy szenvedély, melyet nem tudtam legyőzni, erőt vett rajtam, s egy pillanatban önfeledtté tett. — S miért jött ön vissza, hogy újra fölelevenítse e szomorú emléket, és ez elfeledt gyalázatot. — Meg akartam önöket menteni a haláltól. — Jobb meghalni, mint meggyalázva élni. — Igaza van Benita... én is meguntam az életet, mert önnek képe, mint egy kikerülhetlen átok kisért mindenütt. Midőn a harcok mezején valók, sokszor kerestem a halált, mert mindig önre emlékezem. Sokszor hosszú éjszakákon, midőn csendes volt minden, a csillagokra nézvén, lelkem itt tévedezett e helyen, a hol én el voltam feledve. — Nem gróf úr, nem volt elfeledve , midőn minden szem gúnynyal tekintett rám, midőn minden nyelv rágalommal szólt felőlem, s még tulajdon férjem is elhidegült tőlem , akkor hosszú éjszakákon át én is sírtam, és önre emlékezem. — Reám ? — Önre, akit gyűlölnöm kellett. — És a kinek talán soha sem fog megbocsátani. — A spanyol nők — tudja ön, — nem bírnak felejteni. A tolongó sokaság lármája nem engedé tovább folyni e keserű párbeszédet, s megint hallgatagon ültek egymás mellett, mig csak a palotáig nem értek. — A kormányzó urat, —• kérdé a gróf — benn fogom üdvözölhetni? — Ő beteg uram, különben maga sietett volna a hős Lianzares gróf tiszteletére. — S betegsége ? — Megsebesült a sáncok védelmében. A gróf mélyen meghajtó fejét, tiszteletét jelentve ki a bátor férfiú iránt, s aztán megint hallgatva nézett a szép nő fehér arcára, kék szemébe, s aranyszőke fürtjeire... és nem tudott sem szólni, sem gondolkozni. A díszmesterek a palotánál ismét kiemelték a grófot, és a gróf a szép senorrát. Az udvariasság úgy kívánta, hogy a lépcsőzetnél karját is oda nyújtsa Benitának, ki azt reszketve fogadá el, s szédelegve haladt mellette egész a teremig. A terem közepén várta őket don Richardo. — O’Darill Victor kapitány! hebegé a meglepett kormányzó, midőn az ajtó megnyílt. — Feledje ön O’Darill Victor kapitányt, — viszonzá az udvariasan a kormányzóhoz téve, — önt most Lianzares gróf üdvözli. — Hogyan uram ? — Három év múlt el, mióta nem találkozunk. Azalatt más ember lettem, még a nevem is más lett. — Unalmas dolog volna elbeszélnem e hosszú három év küzdelmeit. Ön tudja, hogy azalatt a haza mindig szenvedett, a király trónja mindig ingadozók. Én egyike valók azon katonáknak, kik esküjükhöz híven, VII. Fernand zászlója alatt harcoltak, a hit bajnokaival. Közelebb ott küzdöttem Tarifa ostrománál, s mind a tizenkilenc rohamban részt vevek. Majd a tortosai guerillák szétütésére küldettem, s a kanzári halmoknál megvertem Bessierest, az elszánt royalista vezért, kit a rajongás az oltár mártyrjának nevezett. A kormány diadalmam emlékére Lianzares grófnak nevezett ki, s a király megkérdezé: mi jutalmat kérek? Akkor hozák hírül, hogy e sziget a lázadók martaléka lett, ültetvényeivel és spanyol lakosaival együtt. Fölújult bennem minden régi emlék, s ön jutott eszembe kormányzó úr, s elhatárzom, hogy ha életében megkeseritem, halálát meg fogom bosszulni. A királyhoz siettem. „Sire — mondám neki — a spanyol királyságnak egy szép gyarmata van, melyen szorgalmas és hű alattvalók laknak; e sziget most a pártütök, rabszolgák kezébe jutott, kiket büntetnünk és megaláznunk kell. Engedje mire, hogy én egy gyors hajón hat századdal e sziget visszafoglalására indulhassak. Ezt a jutalmat kérem.“ És negyed napra már hajón valónk, s kedvező szelek gyorsabban röpítettek, mint hívők. A partra szállva, nem gondoltam kormányzó úr, hogy élve találom önt, és sírján akartam bocsánatot kérni, a mit most az élőtől kérek. — Gróf úr — viszontá a kormányzó mélyen meghajolva, — ön nemessége mindent feledtet. Lianzares gróf hős kezekkel törné le emlékezetünkről, a mit ellenünk O’Danill Victor vétett. A gróf e szavak után Benitára nézett, ki az ablaknál állott, halaványan, mosolytalan, még mindig félve e szép hős férfitól, kit most becsülnie kellett, habár gyűlölte őt. E különös helyzetben alig tudott zavarától megmenekülni. A palota előtt levő sokaság, a terembe gyűlt előkelők, mind azt a férfit éljenték és áldozták, kit ő csaknem megátkozott. Sőt most önmagának is áldani kell a hála szavaival, mert ő mente meg mindnyájokat. Nem tudott mit tenni, midőn Lianzares gróf feléje közelített... Arcán nem volt többé a szerelem vagy fájdalom kifejezése; nyugodt, méltóságosnak látszott az, minden jele nélkül azon küzdelemnek, mely szivében háborgott. — Asszonyom — kezdé udvariasan, — a kormányzó számomra e palotában rendelt lakást; de azt nem fogadhatom el, mig ön meg nem nyugtat, hogy ez önre nézve sem lesz kellemetlen. — A palota gróf úr elég nagy arra, hogy ne találkozzék benne azokkal, kikkel nem óhajt. — És ki lenne az ? — Talán én, gróf úr! — Miért Benita ? — Mert oly visszaemlékezéseket okozhatnék, melyekre Lianzares gróf arcát a szégyen pirja futhatná el. — Ön igen szigorúan büntet. E pillanatban lépett hozzájuk a kormányzó. — Gróf úr — mondá, — ön a hosszas ut és csaták után valószinüleg nyugalmat óhajt; ha parancsolja, termeibe vezetem. A gróf elfogadá ez ajánlatot, mert csakugyan a nyugalomra volt szüksége. De lehetett e neki nyugodni, Benita szavai után, melyek mint tövisek mélyen benn maradtak szivében? Lehetett é közönyösen gondolkodni akkor, midőn a szeretett, bálványzott nő itt volt közelében, csak néhány szoba által elválasztva ? Mikor hegyek és tengerek feküdtek köztük, s nem volt reményes sem valaha látni az ö szelíd kék szemeit, hallani az ö édes hangját, akkor talán volt némi megnyugvás azon gondolatban, hogy többé nem fog vele találkozni soha; de most midőn még e szemek sugara égett, midőn még e hangok zenéje füleibe csengett, egy rövid percre sem birt nyugtot találni. (Folyt. köv.) EGY CSALÁD BALVÉGZETE. Szerb elbeszélés. Jovanovils Jánostól. (Folytatás.) „Később, nem tudom hol, — folytatja, — megtanulta a rigómezei gyászdalt, s bús hangon folyvást azt énekelvén, arca mindinkább halványodni kezdett; játszi mosoly nem űzött tréfát gyönyörű ajkaival; nagy szemei olykor elsötétültek s könyekbe lábadtak, mintha a szomorú múltra, vagy a még szomorúbb jövőre lettek volna irányozva. S ha ilyenkor kérdezzük: „Vidoszava, az égre, mi lett ?“ Rövid válasza e szó volt: „Átok!“.............. Ezelőtt egy évvel legidősb fiam Milan megnősül, a haza jő, Vidosza elébe fut: „Ej, ej, szerencsétlen bátyám, — úgymond — boldognak hiszed magad ? Lehet-e a Brankovicsok valamelyike boldog? Tudd meg Milan, hogy nincs nagyobb bűn, mint árulója lenni saját nemzetének, szörnyű bűn ez, mely az ártatlanokat is sújtja!......... így szólva megcsókolja Milánomat, megcsókolja, mintha ravatalon fekvőt csókolna . Milánom aznap megbetegszik, — másnap meghal. Nemsokára e gyászeset után, egy reggel felrezzen álmából, kiáltva: „Vlajko, Vlajko bátyám, hol vagy?..........Nehéz átok, mely az ártatlanokra is száll!“.... Ezalatt fiam szürkéje az udvarra üget be gazdája nélkül, ki a vadászaton lováról leesvén, szörnyet halt, így jósolta meg Mirko és Radmil fiaim halálát is. Ez időtől lelke rejtély volt előttem. Bármit hallok ajkairól, lett légyen a legborzasztóbb is az, elhittem. Hányszor mondogattam neki: az Isten nevére kérlek, ne képzelődjél, — fojtsd el sejtelmeid, négy fiam emlékeként szeretlek, jobban telkemnél, éltemnél, s nagy kín annak ajkairól hallani ily hangokat, kit mindennél jobban szeretünk. Kérelmeimre mindig ez volt kétségbeejtő válasza: „Szeretsz! Valóban szeretsz! Jaj annak,ki engem valaha szeretett, avagy szeretni fog !... Szerencsétlen napon születtem én .... Szörnyű bűn az, mely az ártatlanokat is sújtja!“ S aztán mereven irányozván reám tekintetét, sóhajtva kérdé: „Mért merülnek fel lelkemben az ifjú Brankovich György és János testvérek, üres szemgödreikkel, melyekben egykor fényes szemek csillogtak! S utánok ime, hogy tűnnek fel* kivájt szemeik — s véres szempilláikkal! — Atyám, atyám, te is Brankovich vér vagy! “ Ezeket hallván, remegtem, ám hasztalan; nem sokára örök homály bobtá el szemeim. Egy szép reggelen legifjabb fiam Damjan jő hozzám, s megcsókolja kezem. „Kedves atyám — úgymond — az én napjaim is már megszámitvák. Az éjjel hallottam, a mint Vidoszava keservesen sirt, s többször említette álmában nevem. Atyám, ha vétettem ellened, — !“ — *) Történeti személyek, kik kezesekül lévén Stambul, udvaránál, szemeik világától fosztattak meg a szultán-pk parancsa folytán. Ezt Obernik drámája is szivrehatóan festi. Sz. J... , " j"5 • w iliM Vis"